Szodoma Belfastban

Bobby Sands és a híres éhségsztrájk. Az 1980-as évek elején a britek megszüntették a bírósági eljárásokat, amelyeket az Amnesty International kezdeményezett az internáltakkal való rossz bánásmód miatt. A Maze börtönbe zárt IRA-tagok éhségsztrájkba kezdtek, így tiltakoztak a sérelmesnek ítélt börtönszabályok ellen. Azt követelték, hogy politikai foglyoknak tekintsék őket. A „különleges státus” elnyeréséért indított éhségsztrájkot a Maze börtönben Bobby Sands IRA-vezető, az északír parlament tagja is. 1981. május 5-én Bobby Sands éhezése 66. napján meghalt – és az ír katolikusok mártírjává vált. További kilenc rab halála után véget ér az éhségsztrájk. A következő napokban és hónapokban a brit kormány végül garantálta a foglyok követeléseit, de politikai státusukat hivatalosan nem ismerte el. Az IRA bosszút állt: tagjai brit laktanyákat támadtak meg, ezúttal London szívében.

Keresem a szavakat az Éhségről kijövet. Elgurultak azok a szavak a belfasti Maze fegyház mocskába, a vaságyak sötétjébe, ahol a fekália a vérrel vegyül, a vizeletben tocsogó fegyőrök csizmái alá, elgurultak a szavak a fekélyek, barnásvörös kötszerek közé … „Sárral kevert vér száradt fülemen”, karcolja szennyes füzetébe végül Radnóti, villódzik bennem mindaz, ami a huszadik század, a két világháború pokla, a koncentrációs táborok csonthalmai, a gulágon üszkösödő lábszárak, az Andrássy út 60. lefolyóiban patakzó vér, s most, az 1981-es belfasti éhségsztrájk rémképei, és undorodom az embertől, aki mindezt csinálta. Kilépek a terem sötétjéből, körülöttem kisírt szemű, riadt tekintetek. Katarzis?
Steve McQueen filmje A passióval rokon, Mel Gibsonnál és itt is az emberi brutalitás és az emberi fájdalom áll a középpontban. Mit áll: gyomorszájon rúg, üvölt, monoton zajaival kínoz, feszít, pofoz, bánt, hogy nekem is fájjon. Filmen még nem szenvedtem így, és rég láttam már ilyen gyönyörű vizualitást vásznon. A kegyetlenség tetőfokán csak a szédület van, a tompuló hallás, a zsibbadás, a halálközeli élmény és a hiábavalóság.
Hit, szabadságvágy, idealizmus ütközik a politikai korlátoltsággal. Az egyén naivitása a rendszer közönyével. Margaret Thatcher „szakadárjai”, a brit uralom ellen küzdő északír terroristák (és forradalmárok) a belfasti Maze börtön celláiban várják a végítéletet. A végítélet az emberi méltóságtól való megfosztás, az őrületbe kergetés, akár Recsken, az ötvenes évek elején. Őrjöngő verés, szadizmus. Állatokat látunk a börtönfolyosón, páncélos, rohamsisakos állatok gumibotoznak elgyengült meztelen testeket a betonpadlón. S a fal mögött, ahol nem látják, megtörten és reszketve bőg egy rohamrendőr – de ezek nem a szentimentalizmus képsorai, ilyesmire Steve McQueen nem hagy időt.
Az Éhség három részből épül fel, az első részben Szodoma szenynyét kapjuk vödörrel az arcunkba. A másodikban az éhségsztrájkot kezdő főhős, a valós történelmi személyiség, ír szakadár hős, Bobby Sands egysnittes párbeszédét figyeljük néma csendben a gyóntató pappal, a harmadik rész az éhségsztrájk tragikus és mégis lírai képsoraival zárul.
Az Éhség dühös film. Az a célja, hogy a tehetetlenség, a fájdalom miatti dühöt a nézőbe ültesse. Ez nem a – politikai elítélteket köztörvényes bűnözőkként rabosító – brit kormány ellen irányul, hanem a paradicsomból kitaszíttatott, gyarló emberállat ellen, aki nem tud örülni az életnek, sőt nem is akarja azt. Van-e élet a kínokon kívül? Létezik-e béke és nyugalom valahol?
Steve McQueen Éhség című filmdrámája ember- és lélekpróbáló feladat. Mocskos, ürülékszagú, véres és „nagyon fáj”. De egy biztos: a mozgóképkultúra ékköve, művészeti kiáltvány, első filmként is felejthetetlen élmény. Michael Fassbinder alakítása ijesztő. Azt még nem tudom eldönteni, hogy aki kihagyja vagy aki megnézi, lesz-e több/kevesebb miatta. Fázom és félek és álmodom egy másik világot magamnak.
(Éhség – színes, feliratos, angol– ír történelmi dráma, 96 perc, 2008. Rendező: Steve McQueen. Forgalmazó: Mozinet.)