Tojásgyár

Hogyan kezelte a Kádár-rendszer az agrárszférát? Miért csődöltek be a szocializmus kolhozai? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik hétfőn a Hír Tv Ősök tere című műsora.

Ma is gyakran hangoztatja a nagybirtoklobbi és a kádári nosztalgiázás, hogy a „létező szocializmus”, az agrárszféra számára legalábbis, a létező világok legjobbika volt. Azaz ha más nem is, a mezőgazdaság mindenesetre működött, az ország pedig bőséges exportjövedelemre tett szert a gépesített ágazat termékeinek kiviteléből. Gorbacsov 1985-ös megállapítása – „a magyar mezőgazdaság modellként szolgálhat a többi kelet-európai ország számára” – szintén ezt látszik alátámasztani, amint azok a statisztikai adatok is, amelyek szerint 1980-ban Magyarországot csak Dánia előzte meg az egy lakosra jutó hústermelésben, öt év múlva pedig Kanada mögött a második helyet foglaltuk el a búzatermelésben. A kádári „agrárparadicsom” azonban az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás poklából született, és nem tartott sokáig. Rézből készült aranykor volt.
Az agrártörténeti kutatásairól ismert Varga Zsuzsanna történész (ELTE BTK) eredményei szerint 1956 során a termelőszövetkezetek több mint fele felbomlott, a tagok csaknem kétharmada kilépett, a téeszföldek aránya felére esett vissza. Ezért 1958. december elején az MSZMP-kb ülésén határozatot hoztak az ismételt kollektivizálás meggyorsításáról. Az év végére a téeszek száma az 1953 évihez viszonyítva 67, földterületük nagysága 60, a tagok száma 45 százalékra csökkent. 1961 elején viszont a Földművelésügyi Minisztérium közlése szerint már az ország szántóterületének 82 százalékán „szocialista nagyüzemek” gazdálkodtak, s a 4200 termelőszövetkezet mellett 271 állami és csupán 165 ezer egyéni gazdaságot tartottak nyilván. Vagyis a harmadik, az előzőekhez hasonlóan erőszakos kollektivizálási hullám (1958–62) végére megfordultak az arányok, és a négyötödös magángazdaság arányát felváltotta a szférát háromnegyed részben domináló „közös”.
A kommunizmus agrárgyakorlatának megfelelően a téeszesítés elsősorban az iparosodást szolgálta, és állami kényszerrel biztosította hozzá a munkaerőt. Schlett András gazdaságkutató (PPKE ÁJK) elmondja: az erőszak és a visszatéeszesítéssel szemben tanúsított paraszti ellenállás megbosszulta magát: 1959 és 1963 között visszaesett a mezőgazdaság teljesítménye, sőt kenyérgabonából és takarmányból importra szorult az ország. Míg a hatvanas évek első harmadában tizedével csökkent a mezőgazdasági kibocsátás, addig az évtized közepére a szovjet típusú kolhozrendszer meghonosításával párhuzamosan alkalmazott liberalizált modell (a részesművelés engedélyezése, a prémiumrendszer megtűrése, a háztáji támogatása) érvényesülésének következtében emelkedni kezdett az ágazat termelékenysége. Az évtized közepére a neosztálinisták és a pragmatikus technokraták harcát fémjelző Dögei Imre–Fehér Lajos vitában az agrárlobbi győzött, így az új gazdasági reform 1968-as bevezetése előtt négy évvel hozzáfogtak a mezőgazdaság reformjához. A fent említett két kutató azt állítja: a kádári jóléti politika alapjául választott tömeges élelmiszer-ellátás biztosítása érdekében és a KGST elvárásainak megfelelően kezdték technikailag fejleszteni az agráriumot. De a gépesítés és az extenzív termelékenységnövelés azért is szükségessé vált, mert 1959 és 1965 között évente átlag 68 ezer fővel kevesebben dolgoztak a mezőgazdaságban, 1960-ban például 146 ezren hagyták el az agrárszférát. S míg 1958-ban a téesztagok fele még 40 évesnél fiatalabb volt, addig ’61 végére a tagság 36 százaléka már a 60 évesnél is idősebbek közé tartozott. A mezőgazdaságból eltávozó keresők többsége ráadásul férfi volt, később a dolgozók negyedét alkotó nők aránya is majdnem 40 százalékra emelkedett.
Mindez – a mezőgazdaság 1964-ben kezdődött gépesítése, a téeszek mellett mintatelepként működtetett állami gazdaságok beüzemelése és a nyugati technológiával felszerelt agrárkombinátok (Bábolna, Bóly) csúcsra járatása – oda vezetett, hogy megoldódott a lakosság hazai élelmiszerrel való ellátása, valamint a Kelet és a Nyugat tekintetében egyaránt versenyképes (valutára, olajra cserélhető) árut sikerült előállítani. A fejlesztések ütemét jelzi, hogy 1966–71 között 20 százalékra emelkedett a mezőgazdasági beruházások aránya, az 1970-es évektől kezdve pedig megkétszereződött a magyar élelmiszerexport. A fenntarthatóság kérdése ekkor nem került szóba.
Egészen az 1980-as évek elejéig kielégítően működött a mennyiségi termelés módszere – mondja Varga Zsuzsanna. 1976-ig nem látszottak szerkezeti fogyatékosság jelei az agrárium rendszerében – teszi hozzá Schlett András. Az 1973-as olajár-emelkedés és az 1970-es évek végének gazdasági recessziója azonban megingatta a magyar mezőgazdaság helyzetét. A kedvezőtlen külgazdasági feltételek miatt jelentősen romlott a kivitel cserearánya, a világgazdasági szerkezetváltozások pedig korszerűtlenné tették a versenyhátrányba került ágazatot, termékeink erősen leértékelődtek a világpiacon. Mindehhez hozzájárult, hogy a nagy energiaigényű termelést drágává tette az olajárrobbanás, ráadásul a technológiai és demográfiai változások miatt a mezőgazdaság fejlődése amúgy is elérte határait. Eközben agrárberuházásra egyre kevesebbet költött a késő Kádár-rendszer, hiszen az adósságszolgálatból származó növekvő hiteltörlesztéseket egyre inkább a nagyjából egyedül nyereséges mezőgazdaság profitjából finanszírozták (azaz a fejlesztésre fordítható összegeket kivonták az ágazatból). A rendszerváltás előtti helyzetet tömören fejezték ki Varga Gyula agrár szakember 1985-ös szavai: „Elhibáztuk agrárpolitikánkat, drágán termel a magyar mezőgazdaság, ráfizetéses az export, nem érdemes az agrárkivitelt fenntartani.”
A Kádár-kori mezőgazdaság fejlesztésének előzményeiről és fenntarthatóságáról szól hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.