Járda nélküli, sáros udvarra fordul be autónk, amikor megérkezünk a Heves megyei Karácsondon az autista-lakóotthonba. Fiatal, törékeny hölgy fogad. Kakuk-Hegyi Barbarával, az otthon vezetőjével végigjárjuk a csinos épület szobácskáit, így jutunk el a 25 éves Eszterhez. – Szeretem a Dakar-ralit – mondja magától, kérdés nélkül, amikor elcsodálkozom a szekrényre ragasztott, terepjárókat ábrázoló rajzokon. Aztán gyorsan Eszter büszkesége, a szobában álló kerékpár kerül a középpontba. Tavaly decemberben vette, négy évig gyűjtött rá. Azt mondja, megnyugtatja, ha felpattan a nyeregbe, és bekerekezik a faluba. Szeret gyöngyöt fűzni és újságot olvasni. No meg dolgozik az otthon mellett álló, savanyúságokat előállító üzemben és a zöldségeket adó földeken. – Nyáron a fóliában nagyon meleg van, azt nem szeretem – árulja el, melyik az egyedüli olyan munka, amit kevéssé kedvel. Büszke arcú lány, mindenért egyedül harcol meg. A családjával nem tartja a kapcsolatot. – Nekem jobb így – zárja rövidre.
A szobákban kevés a személyes tárgy. – Csak aludni járnak ide – mondja Barbara. – Jobban szeretik a közösséget, általában együtt töltik az estéket a közös helyiségben. – Elcsodálkozom ezen, hiszen az autisták, közöttük főként a – szakkifejezéssel élve – alacsonyan funkcionálók jellemzően a saját világukba menekülnek, nehezen kommunikálnak a külvilággal. – Mi két év után meghazudtoltuk a szakirodalmat – büszkélkedik az otthon vezetője. Amikor ugyanis idekerültek a lakók, mind zárkózott volt, még a most oly nyitott Eszter is, akin szinte egyáltalán nem mutatkoznak az autizmus jelei.
A kapcsolatot jelentő
kártyakommunikáció
Amint átérünk az ebédlőbe, kíváncsi szemek szegeződnek ránk. A falon egy táblán kártyák függnek, rajtuk rajzok. – Ezekkel jelzik, mit szeretnének – magyarázza Barbara. Az egyiken szörp van, a másikon nápolyi, de nem hiányozhat a mellékhelyiség ábrája sem. – Hiába vannak köztük felnőttek, motiválni, jutalmazni csak édességgel lehet őket, azt szeretik a legjobban – mondja anyai mosollyal az arcán Barbara. – Ő egyáltalán nem tud kommunikálni – mutat a fotelban ülő férfira, aki sisakkal a fején dülöngél előre-hátra. Autoagresszív. Ha nem lenne rajta sisak, szétverné a saját fejét. Már eldeformálódott az arccsontja. – Vele még nem sikerült kapcsolatba lépnünk, de nem adjuk fel, próbálkozunk – bizakodik az otthonvezető.
Egy síró lány közeledik felénk, Olívia. – Talán fáj a feje – találgatnak a nevelők. Látszik rajtuk a tehetetlenség dühe: hiába adtak neki fájdalomcsillapítót, nem marad abba a néma sírás. A 22 éves Gyuszi viszont annál vidámabb. Önzetlenül ölel át, minden előzmény nélkül. Aztán amikor megérti a fényképezőgép küldetését, boldogan pózol a masina előtt. Még az asztalt is letörli önszorgalomból, csak hogy szerepelhessen. Aztán a fényképező hangját utánozza, de nem szólal meg. Csak mosolyog, folyamatosan.
Fogmosás, reggeli, házimunka, tízórai – mások mellett ezek állnak a komódon nyugvó füzetekben. Mindenkinek van saját füzete, és aki olvasni tud, maga húzhatja ki onnan azt a tevékenységet, amit már elvégzett. Annyi mindenre megtanítják őket itt a nevelők, hogy a szülők elcsodálkoznak, amikor hazaviszik őket, és egyedül hozzálátnak például a mosogatáshoz. Barbara elmondása szerint a szülők mindig nehezen szánják rá magukat arra a lépésre, hogy beadják ide gyermekeiket, mert úgy érzik, lemondanak róluk. – Aztán rájönnek, hogy jó döntés volt, hiszen itt szakemberek foglalkoznak velük, otthon nem minden biztosított a fejlődésükhöz – mesél tapasztalatairól Barbara. – Ráadásul ha egészséges gyermek is van a családban, könnyen megsínyli, ha több figyelmet igényel autista testvére.
A társadalmi összefogás
nyújt reményt
Átsétálunk az üzembe, ahol szorgos kezek dolgoznak. Amíg odaérünk, Sass Gyula Levente, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány forrásszervezési és fejlesztési vezetője elmondja, milyen nehéz helyzetbe került a foglalkoztatást, a taníttatást és a rehabilitációt egyszerre biztosító, így hazánkban egyedi intézményegyüttesnek minősülő komplexum. – Az állami források behatároltak, a szülőket nem tudjuk tovább terhelni, a ferencesek pedig már nem tudnak több pénzt adni – magyarázza. A ferences rend ugyanis a tavalyihoz képest 161 millió forinttal kapott kevesebb állami támogatást, miközben a hozzájuk érkező segítségkérések száma tavaly év végén 2008-hoz viszonyítva hetven százalékkal nőtt. Ezért elindították az Angyalok az autistákért programot, remélve azt, hogy a társadalmi összefogás mentőövet dob számukra. – És mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezem pesszimistán. – Muszáj sikerülnie – jön a rövid, reményteli válasz. Levente azért bizakodó, mert azt vallja: „sok jó ember van Magyarországon”. Már eddig is számos kicsi, de igen fontos támogatás érkezett a számlájukra. Akad olyan segítő, aki nem pénzzel, hanem kétkezi munkával vagy a kapcsolataival támogatja őket, amelyért ugyanolyan hálásak.
Sok szorgos kéz, kevés bevétel
Az üzemben 8-10 ember dolgozik, amikor belépünk, gondosan tisztogatják, vágják a savanyúságnak valót. Amíg a szorgos munkát figyeljük, Barbara az autisták világáról beszél. – Olyan őszinte világ ez, amellyel máshol már nem találkozik az ember – meséli. Ők nem nyavalyognak, elvégzik a munkát. Nem csalnak, mint az ép emberek közül oly sokan, nem fejezik be előbb a munkát, vagy nem dohányoznak tovább, ha nem látják őket. – Csak a frontra érzékenyek, akkor érezhetően nyűgösebbek, rosszabb a hangulatuk – teszi hozzá az otthonvezető ezt a – bűnnek egyáltalán nem nevezhető – sajátosságot. Mindegyiküknek megvan a saját mániája: van köztük mániákus rendrakó, mániákus kézmosó és nőket megszégyenítő módon állandóan takarító. Idegesek, ha ezeknek nem tehetnek eleget, vagy például a papucs nem párhuzamosan áll a szőnyeggel. – Ha belegondolunk, nekünk, egészséges embereknek is megvannak a magunk kényszerei. Minket is bosszant, ha ezekben gátolnak minket – tart tükröt Barbara. – Hazudni nem tudnak, náluk még a kegyes hazugság sem létezik – folytatja. Példaként megemlíti, ha süteménnyel kedveskednek nekik, ők nem restellik bevallani, ha nem ízlik nekik. Bár a házban már a megszokottal ellentétben kialakult egy közösség, ha kirándulni mennek az egészséges fiatalok közé, zárt csoportot alkotnak. Nem barátkoznak idegenekkel.
Gonda Lászlótól, a mezőgazdasági munkákat irányító szakembertől megtudjuk, kevés helyen kapnak lehetőséget a savanyúságok árusítására. Pedig szorgalmasan dolgoznak, első osztályú árut állítanak elő, minden követelménynek megfelelnek. Néhányan közülük nem laknak a majorban, hiszen képesek buszra szállni és egyedül hazautazni. A céljuk mégis az, hogy mindenkinek biztosítsák a bentlakást, mert a családi háttér általában bizonytalan. Most azonban a jelenlegi otthon fenntartása is veszélybe került. László elmondja azt is, hogy van közöttük egy agrármérnöki végzettséggel rendelkező autista fiú, akire bármikor, bármit rá lehet bízni. A sok munka azonban csekély hasznot hoz. – Ha több helyre tudnánk szállítani, a bevételt munkabérre, közterhekre, beruházásra, út- és járdaépítésre fordítanánk – sorolja László, aki hozzáteszi: „nem is sorolom tovább, mert már ez több tíz millió forint”.
Otthon és iskola a kolostorban
Elhagyva a lakóotthont és az üzemet – a csomagtartóban néhány zacskó ajándék savanyúsággal –, a szomszédos Gyöngyös felé vesszük az utat. A ferences templom mellett, a kolostorépületben alakították ki az általános iskolát, a lakó-, a szociális és az átmeneti otthont: az Autista Segítő Központot. Több száz éves folyosóra lépünk be, ahol a szerzetesek által örökségül hagyott ódon csendet már felváltotta a gyermekricsaj. Az emeletre érve megpillantjuk a kis szobákat. Az ajtók előtt színes papírból kivágott lábnyomokat ragasztottak a földre, hogy a gyerekek tudják, hova kell sorba állniuk, mielőtt együtt elindulnak valahová. A tantermekben fejlesztő játékok hevernek. Ügyesen bánnak a már megszokott eszközökkel.
– Kell-e tudni számolni ahhoz, hogy bele tudj tenni egy zacskóba tizenkét darab szilvát? – teszi fel a kérdést nekünk az iskola igazgatója, Büki Péter. A válasz egyértelmű igen lenne, de akkor sok, másként funkcionáló autista nem tudná elvégezni ezt a munkát. Így sablonokat adnak nekik, amin éppen tizenkét szilvának való hely van. Azt már könnyen megértik, hogy amikor a sablonok helye megtelt, akkor kell beletölteni a gyümölcsöt a zacskóba. Egy kis ügyességgel tehát számtalan munka elvégzésére képesek. Sokan a számítógépes játékokkal is le tudják kötni magukat. – A gép mechanikus, mindig ugyanúgy működik, ezért nem okoz számukra meglepetést – magyarázza az igazgató. A fürdőkben táblák mutatják a mosdás helyes folyamatát, de azért elkél a nevelői segítség.
Önzetlen szeretet
Találkozunk egy nagypapával is. Mosolyogva nézi unokáját, aki harsogó kacajjal ugrik bele a labdákkal teli „medencébe”. – Ezt imádja, nagy kópé – mondja a 15 éves Bálint nagyapja, aki a csökkenő állami támogatás miatt panaszkodik. – Persze a drogosoknak, az alkoholistáknak adnak, akik maguk választják azt az utat, ezeknek a gyerekeknek meg egyre kevesebb jut, pedig ők nem tehetnek arról, hogy betegek – bosszankodik. Amint nézi unokáját, halkan megjegyzi: „soha, senkitől az életben nem kaptam még annyi szeretetet, mint tőle”. A hozzátartozók és a nevelők most várnak. És bíznak abban, amiben Levente is, hogy „sok jó ember van Magyarországon”.
Angyalok az autistákért számlaszám:
11600006-00000000-28408844
origo.hu
Rabosították a Tisza rejtőzködő testőrét, aki Magyar országjárását szervezte
