Kutyabúcsúztató

Még akkor sem egyből mentél haza, amikor már eldőlt, még akkor is beültél a kocsmába a Barcelona–Arsenal meccsre, aztán egyszer csak fel kellett ugranod, rohanni, otthagyni mérkőzést, foglalt asztalt, csokornyi barátot, menni kellett, odateríteni mellé a laticelt, ott feküdni mellette a parkettán, kezeddel a nyakán, a fején, a csapzott szőrén, beszélni hozzá, elaludni, éjjel kettő körül törődötten kászálódni fel, megverten mászni az ágyba. Talán azon az utolsó éjjelen – vagy eggyel előtte? – álmodban nyári fűben locsolócsőből folyó vízzel mosod a szennyes szőrét, és a bőven ömlő, langyos víz leöblíti az elmúlt hónapok mocskát, a csatakos, ragacsos szőr megtisztul, kisimul, újra feketén fénylik, mint akkor, amikor kutyához méltó módon élt és mozgott közöttetek. Családtag volt. Közhely. Az. De mit is jelent? Hogy nem volt kitüntetett helyzetben? Hogy nem volt öleb? Nem volt a család kedvence? Vagyis volt, de csak úgy, ahogy mindenki. Ahogy lenni szokott. Hol egyikőtök, hol másikótok a kedvenc. Igazi családtag volt, néha megkapta ő is a magáét. Hetek óta, hónapok óta szeretted volna megmosdatni. Lecsutakolni, mint egy lovat. Mint egy kutyát. Ha leejtesz egy kolbászkarikát, hajolsz utána, dobnád neki. Hagymagerezd hullik a kőre, hajolsz érte, s eszedbe jut, nincs kinek adni. Szerette a hagymát. A zöldpaprikát is. A savanyú káposztát. A gyümölcsöket. Leülsz a számítógéphez, villámpostát nyitsz, felmégy a világhálóra, és azt veszed észre, azt várod, itt valahol még rábukkansz. Hogy hogyan, magad sem érted. Képeket remélsz? Hogy valakivel szót válthatsz róla? Ugyanezt érezted tegnap este a moziban. Reklámok, előzetesek. Mennyi kép, mennyi hang, mennyi trükk, mennyi elektronika. Mi ehhez képest az a huszonöt kiló csont és bőr, a fekete szőr? Ti a moziban, ő meg ilyenkor mindig otthon a lakásban. Egyedül feküdt a kosarában. Most meg már nem fekszik ott. Ültél a moziban, és ott is hiányzott. Semmi köze nem volt ehhez a hangos, fényes, villódzó világhoz. Hozzátok volt köze, a környékbeli kutyákhoz, a hugyos autókerekekhez, a számotokra értelmezhetetlen, felfoghatatlan szagvilághoz, a Várhegy alatti parkokhoz, a folyóhoz, erdőhöz. Szerette a somot, a szedret, a kökényt. Úgy öregedett, ahogy mi, emberek. Utolsó előtti este Zsuzsával voltál, kicsit veszekedtetek is „Ha szólsz, hogy negyedórát váratsz – morogtad –, hazaszaladtam volna azalatt. Kilépni vele. Megnézni, mi van.” Nem volt igazi veszekedés, tudtok olyat is, de az nem az volt. „Miért nem szóltál – morgott vissza a feleséged –, hogy nem voltál kint vele?” Aztán beültetek valahová. A szokásos vendéglőbe. Ettetek valamit, beszélgettetek. Ha sietsz, másként alakul? Ha sietsz, ma is élne? A kosara, a telefonszekrényke és a felborult szék közt fekve találtad, a saját piszkában. Ahogy nyitottad az ajtót, panaszosan nyüszített egy kicsit. Hogy nem tíz perce igyekezett sikertelenül felállni a parkettáról, azt elárulták a nyomok. Felsegítetted, amíg takarítottál, kiterelted a sötét udvarra. Ahogy végeztél, s mentél érte, úgy ült a félhomályban, tehetetlenül, a szomszéd küszöbére eresztett fenékkel, fejét búsan lógatva, maga elé meredve, mint egy öregember. Szégyenkezett? Érezte, nem megy tovább? Hogy akkor elhatározod magad? Visszafektetted a szivacsára, a takaróra. Kinyújtotta, mellső lábára fektette a fejét. Jöttél-mentél a lakásban: nem fordult utánad, csak a szemével követett. Most, hogy nincs, arra gondolsz, a szeretethez is tehetség kell. A szeretni tudás tanulható. Te régóta tanulod, mégis hibázol. Késel vagy előreszaladsz. Pedig szeretni nem lassan és nem sietve kell, nem hamar és nem későn, hanem most. Mindig most. Megint elrontottad. Rögtön megérezted, amikor már késő volt. Elvettél tőle valamit. Valami fontosat. Talán elvetted a fájdalmat is. Talán elvetted a tizenöt éves öreg kutya szomorúságát, a reménytelenséget is. Az ügyetlenség szégyenét. Talán. De biztosan elvetted tőle az utolsó hetet. Amit még odaadhattál volna. Elvetted tőle, hogy még egyszer egyben láthassa a húsvét ünnepére összesereglő családot. Elvetted tőle, hogy az ünnep néhány napja alatt immáron ne tagadj meg tőle semmit, senki se tagadjon meg tőle semmi finomat, zsírosat vagy cukrosat, amit különben nem volt szabad. Elvetted tőle azt a néhány nap kényeztetést, ami kijárt volna neki. Elvetted a néhány tavaszi délelőttöt és délutánt, amikor ráérősen lehettél volna vele, akár ölben felvihetted volna a várfal alá, ahol annyit kóboroltatok, autó hátsó ülésén fuvarozhattad volna az erdőszélre, ahová futni jártatok. Elvetted tőle az utolsó bimbózó tavaszt, a rügyeket, a langyos szellőben szállongó illatokat, elvetted annak a boldogságát, hogy még utolszor szótlanul együtt telepszel le vele, ültök, hevertek egymás mellé az avarba. Mindezt odaadhattad volna, de te elvetted tőle. És ha igaz a mondás, hogy mindent, amit másokkal teszel, végső soron magaddal teszed, akkor igaz az is, hogy ha elvetted tőle, elvetted magadtól is. Elvetted magadtól az örömet, hogy lásd a boldogságát, ahogy összesereglik a család. Az ő családja is. Elvetted magadtól az örömet, hogy ne tagadj meg tőle semmit, hogy felvidd a várfal és az erdő alá, hogy élvezd az időt, amit még vele lehetsz, amit még veled lehet. Mindkettőtöket megfosztottad ettől az örömtől, és emiatt most szenvedsz, mint a kutya. Elvetted tőle és magadtól a boldogságot, hogy szótlanul ültök együtt, egymás mellett. Elvetted, elvetted, elvetted! Lámák, rabbik, keresztény és keresztyén teológusok huzakodnak rég, hogy van-e az állatoknak lelkük. Nem tudom, általában hogy van ez. Kormosnak volt. Magam felől már nem vagyok ilyen bizonyos. Ő gondolkodás nélkül, boldogan ajándékozta volna nekem azt a néhány napot. Mit tehetek most már? Köszönöm, Kormos.