Hatvan éve, 1950 júniusában, Belo Horizonte városában a sportág tanítómesterei, a vb-t jelenlétükkel első ízben megtisztelő angolok a labdát leginkább tojás alakban ismerő amerikaiakkal találkoztak, és 1-0-s vereséget szenvedtek. Hogy ez mennyire felfoghatatlan eredmény volt, azt az egyik tekintélyes londoni lap akaratlanul is szemléltette: a szerkesztők a 0-1 láttán hírügynökségi hibára gyanakodtak, ezért 10-1-et közöltek, hisz az sokkal valószínűbbnek tűnt.
Vitathatatlanul akkor kezdődött az angolok vb-vesszőfutása, a kérdés azonban az, mikor végződik? A válasz négyévente általában határozott „most”, ám az 1966-ban, hazai pályán megszerzett világbajnoki cím mellett eddig csupán egy negyedik helyezésre (1990), valamint több, ádáz csatában elveszített negyeddöntőre futotta. Külön említést érdemel 1986, amikor Maradona keze – no meg persze a lába, hiszen mindkét gólt ő vágta a 2-1 alkalmával – segítette Argentínát a négy közé, és e méltánytalanságért az 1998-as nyolcaddöntőben sem sikerült elégtételt venni; ezért viszont elsősorban már David Beckham okolható, hiszen a 47. percben ostoba módon kiállíttatta magát, és társaitól az is szép, hogy létszámhátrányban elérték a tizenegyespárbajt. Négy évre rá, a négy közé jutásért az angolok a brazilok ellen álltak 1-0-s nyerésre, innen fordított 2-1-re a későbbi világbajnok, ennél élesebb kontrasztot már csak az 1970-es negyeddöntő produkált: 2-0-ról hosszabbítás utáni 2-3-at az NSZK ellen.
De talán majd tényleg most. E reményt erősíti a diadalmasan megvívott selejtezősorozat (tíz meccsből kilenc győzelem, toronymagas elsőség), a mindenki által egyszerre elismert és kedvelt szövetségi kapitány, Fabio Capello, no meg a fényűzően gazdag játékoskeret. Hátul Ashley Cole, John Terry, Rio Ferdinand, Jamie Carragher, középen Steven Gerrard, Frank Lampard, Michael Carrick, Joe Cole (Theo Walcott viszont kimaradt), elöl a földkerekség egyik legjobbjának tartott Wayne Rooney, az egyes játékelemekben kiváló, és azzal meccset dönteni képes Peter Crouch és Emile Heskey. Hátországként pedig a Premier League, a világ legerősebb bajnoksága, amelyből kilépve annak minden résztvevője azon ámuldozik: lám, másutt ilyen lassan és puhány módon is lehet futballozni?
Persze az „amikra” ez éppen nem áll, ők a fizikai paraméterek tekintetében jók. Már az 1930-as nyitányon elődöntőztek, és 2002-ben is a negyeddöntőig hatoltak, ahol nyögvenyelős 1-0-lal, Ballack góljával és Kahn bravúrjaival pöckölték ki őket a későbbi finalista németek; a mi megrögzött, Európa- és Dél-Amerika-központú focivilágképünk számára mégis még mindig meglepetés, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi szövetség (FIFA) világranglistájának 14. helyén díszeleg. No meg kilencedszer utazhat a vb-re – mi, magyarok is kilencnél állunk, már 1986 óta –, igaz, a CONCACAF-zónából a nagyok számára kikövezett út vezet a csúcs felé. A kerettagok jelentős része a Premiershipben pallérozódik, de a Bundesliga, sőt Onyewu révén a Milan és a Serie A, Altidore által a Villarreal és a Priméra División is képviselteti magát, ám a nálunk legismertebb név talán Clint Dempsey, persze Gera Zoltán és a Fulham miatt. Bár a nagyvilág számára inkább Landon Donovan az első számú kapaszkodó, de ő sem bravúros góljaiért, hanem mert egy ízben keményen kitört Los Angeles-i klubtársa, a szerinte méltatlanul túlsztárolt Beckham ellen.
Algériáról és Szlovéniáról a közvélekedés úgy tartja, már a nyolcaddöntőbe kerülésükhöz bravúr kellene, ők azonban bizonyára nem érzik esélytelennek magukat az amerikaiak – sőt, talán az angolok – ellen sem. Délnyugati szomszédunk különben is hivatásos óriásölő, ezt két eddigi vb-kvalifikációja bizonyítja: 2002-ben a románok, ezúttal az oroszok elleni pótselejtezős párharcot vívta meg sikerrel. Utóbbiból például 2-2-vel, idegenben lőtt góllal lépett tovább, amit Moszkvában, 0-2-nél, a 88. percben Pecnik préselt be. Igaz, otthon utána még felül kellett kerekednie 1-0-ra.
Algéria útja még rögösebb volt, hiszen az ősi ellenfél vagy inkább ellenség Egyiptomon át vezetett. Kairóban valóságos hadiállapot fogadta a társaságot, amely aztán rájátszásos ki-ki meccsen, Szudánban vett nemes elégtételt. Az 1980-as évtizedben az arabok két vb-t is megjártak, bemutatkozásként, 1982-ben mindjárt szenzációt keltve elintézték 2-1-re az NSZK-t, de mivel az osztrákoktól 2-0-ra kikaptak, alkalmat adtak a két szomszédnak, hogy „kipörgessék” őket, és azok szemérmetlenül éltek is ezzel.
Visszatérve napjainkhoz: az algériai és a szlovén alakulatban nemhogy szupersztárokat, még viszonylagos nagymenőket is hiába keresnénk. Ahhoz nyilvánvalóan egyikük sem elég erős, hogy hét meccsen át, egészen az éremért zajló összecsapásokig tündököljenek. Arra azonban, hogy bárki életét kilencven percen át keserítsék, mindketten képesek; mondjuk úgy, mint az amerikaiak 1950-ben.
origo.hu
Iskolai rémálom Szegeden: boxerrel ütötték a nyolcadikos fiút
