Irodalomszervezés nehéz terepen

A hiány ezerarcú napjaink magyar kortárs szépirodalmának világában. Nem csak pénz nincs, de kielégítő közszolgálati híradás sem az irodalmi műhelyek munkájáról, és a kultúraközvetítők, áldozatos menedzserek sincsenek elegen. Kivételek viszont vannak, ahogyan különféle előjelű eredmények, tapasztalatok is. Erős Kinga kritikussal, szerkesztővel, a Magyar Írószövetség számos programjának szervezőjével vonunk az alábbiakban mérleget.

Máig emlegetik, hogy néhány éve a könyvhéten a Magyar Napló irodalmi hajójára fel sem fértek az érdeklődők.
– Abban az évben vettem át a szervezést, úgy tudtam, hogy hétszáz hely van a hajón, de mivel a korábbi években csak egy-kétszázan jöttek el a hajókázásra, a Magyar Napló üzleti partnere kisebb hajót adott, mondván, a különbséget úgysem veszik észre „az írók”.
– Gondolom, nem egyedülálló eset. Nem lenne megoldás, ha képzett kulturális menedzserek szerveznék a rendezvényeket, és juttatnák el a szépirodalmat a potenciális közönséghez?
– Hiányos műveltséggel kerülnek ki a felsőoktatásból a fiatalok, a művelődésszervező szakon végzők nem feltétlenül rátermettek a munkára, és általában nincsen gyakorlati tapasztalatuk sem. Nekem az a szerencsém, hogy kritikusként, szerkesztőként kezdtem a pályát, így nagyon sok szerzőt és nagyon sok életművet megismertem, mielőtt konferenciákat, fesztiválokat, író-olvasó találkozókat kezdtem szervezni. Mondok egy példát arra, hogy miért fontos ez. A könyvhét idején a Magyar Írószövetségnek nemcsak a fővárosban, hanem vidéki könyvtárakban is lehetősége van író-olvasó találkozók szervezésére. A könyvtárosok jelentkeznek, hogy szeretnének részt venni a programban, és kérik, hogy látogasson el hozzájuk az az egy-két szerző, akit a médiából ismernek.
– Arról van szó, hogy más kortárs alkotót nem ismernek?
– Ahogy mondja. Ilyenkor el szoktam magyarázni, hogy az illető írónak már tíz meghívása van, és igyekszem valaki mást javasolni helyette, nyilván olyat, akit személyesen ismerek, és akinek a műveit is olvastam, és ezért fel tudom mérni, hogy sikere lenne-e ott, ahová a meghívás szól. És általában utólag meg szokták köszönni. De olyan is volt, amikor ismerve a felkért szerzőt, minden tiszteletem ellenére inkább lebeszéltem egy iskolát arról, hogy rendhagyó irodalomórán lássák vendégül, és inkább egy felnőtteknek szóló rendezvényre javasoltam meghívni. Szerintem így volt a legjobb mindenkinek.
– Aki ma a magaskultúrát képviseli, közvetíti, szervezi, mondhatni ellenséges területen mozog, hiszen még a vidéki könyvtárost sem lehet hibáztatni azért, hogy egyetlen élő írót ismer, amikor a közszolgálati tévé kulturális műsorában csak egy-két író szerepel.
– A fesztiválokat, konferenciákat, esteket pályázati pénzből, vagyis közpénzből valósítjuk meg. Hiába küldök ki meghívókat, az m1-et és az m2-t nem érdekli sem a határon túli szépirodalomról szóló konferencia, amelyen nemzetközi hírű alkotók is részt vesznek, sem a rendszerváltás utáni évek magyar irodalmát feldolgozó tanácskozás, sem a fiatal alkotókat felvonultató, nagyon sikeres, több generáció által látogatott estjeink. Pedig úgy gondolom, hogy a közszolgálati csatornáknak kötelességük lenne, hogy ezekről a rendezvényekről hírt, összefoglalót adjanak.
– A Márai-program aláírását a korábbi kulturális miniszter már január óta halasztgatta, az utolsó előtti hír – már a kormányváltás után – augusztus végi indulásról szólt, az utolsó jövő éviről. Érinti mindez a rendezvényeket?
– Éppen, mivel az volt a terv, hogy a Márai-program pályázati pénzeinek egy részét író-olvasó találkozókra osztják ki, az NKA-nál idén csak konferenciákra és fesztiválokra lehetett pályázni. De az utóbbi pályázatainkkal mégsem jártunk túl jól. Összesen 11,353 millió forintot kértünk hét nagyszabású rendezvényre, és 3,5 milliót kaptunk. Egy csaknem kétmilliós költségvetésű konferenciát 500 ezer forintból kell megrendeznünk. Ön azt mondja, el kell juttatni a kortárs szépirodalmat az olvasóhoz, de ebből a pénzből ön szerint mennyit tudunk reklámra vagy legalább nyomtatott meghívóra fordítani? Jóformán annyi ezeknek a rendezvényeknek a hírverése, amennyi a személyes kapcsolati tőkém. Felhívom az újságokat, a tévéket, a rádiókat, és az ott dolgozók jó szándékára hagyatkozom. És ami még válasz lehet arra, miért nincsenek profi kulturális menedzserek az irodalmi világban: az előadóknak útiköltséget, honoráriumot, szállásköltséget elszámolhatunk, de a rendezvény szervezőjének a jogszabályok szerint nem jár egy fitying sem!
– Gondolom, a szabályalkotók úgy képzelik, hogy a konferenciákat a rendező szervezetek által jól megfizetett alkalmazottak hozzák létre, olyasfélék, mint a Kádár-korban a népművelők.
– Csakhogy a Magyar Írószövetség, ahogy más kulturális intézmények is, ki vannak éheztetve, örülünk, ha az éves állami támogatásból a rezsit és a nagyon szerény béreket ki tudjuk fizetni. De nemcsak Kádár-kori ízek sejlenek fel a jogszabályban, hanem kortárs liberális elképzelések is a puszta lelkesedésből, ingyen dolgozó aktivistákról.
– Csak félve merem kimondani ezt a szót: mecenatúra.
– Én egyetlenegy gazdag embert ismerek, aki pénzzel támogatja a magyar irodalmat, de a mai Hatvany Lajosok nem akarják csoportosan ránk törni az írószövetség kapuját. A beszélgetés elején már emlegetett irodalmi hajón tombolajegyeket árulunk, hogy a rendezvény kiadásait csökkentsük. Szívesen vesz tombolát a közönség, mert nagyon érdekes, tartalmas ajándékokat ajánlottak fel különböző cégek. A Gyurcsány-kormány jóvoltából ennek vége, mivel a cégeknek az adományozott termékek után is adózniuk kellene. Márpedig a magyarság fennmaradásának záloga a nyelv, a kultúra, az irodalom, ezért a mindenkori magyar államnak kötelessége támogatni a magyar irodalmat.