Férfi kosárlabda-válogatottunk a Szovjetunió feletti, 1955-ös budapesti győzelemmel Európa-bajnokságot nyert, s világszenzációt keltett. A csapat itthon maradt klasszisai legalább a kerek évfordulókon rendre felidézhették a diadalt, az Ausztráliába vetődött Hódy Lászlót viszont ritkán hallhattuk. Most megtehetjük, hiszen Budapesten van, pénteken pedig Szolnokra megy, ahol megtekinti a férfi válogatott Eb-selejtezőjét.
Esetében talán érthető, ha arra kértük, elevenítse fel, honnan és hogyan kezdődött a pályafutása: „Mint oly sokan mások, én is Szegedről indultam, méghozzá Greminger János biztatására. Ő ugyanis a Klauzál Gimnázium udvarán felállított két palánkot, és engem is hívott játszogatni. Az első, eredményre menő ütközetet 4-0-ra nyertük, mind a négy pontot én szereztem. Röviddel később már az élvonal középmezőnyébe tartozó Szegedi Postás gyerekeivel gyakoroltam, mert ott játszott a példaképem, Halász János, aki ma már egyedül él az 1948-as, londoni olimpián szerepelt magyar válogatott tagjai közül. Tizenhat évesen, 1950-ben már rendre helyet kaptam a felnőttek között, majd 1951 végén a Kutas István által elhatározott fiatalítás jegyében kerültem be a válogatottba, s lehettem ott Helsinkiben, az olimpián.”
A szerénynek mondható kilencedik hely dacára együtt tartották a csapatot, és az igazolta is e döntés helyességét. Hódy László így idézi a legfényesebb éveket: „1953-ban kezdődött a menetelésünk. A moszkvai Eb-n az utolsó fordulóban 44 ponttal győztünk Izrael ellen, ez a második helyet jelentette számunkra. Az 1954-es főiskolai vb megnyerése után pedig 1955-ben a magyar férfi kosárlabdázás legnagyobb sikerét értük el, Európa-bajnokok lettünk a Szovjetunió előtt. Páder János, a fiatal és ambiciózus edző átvette az Amerikában honos gyors játékot, amihez rendelkezett gyors és elég ügyes játékosokkal. Addigra Greminger már a világ egyik legjobb irányítójává nőtte ki magát, játékával kompenzálta szerény dobóképességét is.”
Az 1956-os melbourne-i olimpiára mégsem vitték ki a válogatottat, bár Hódy László hamarosan az ötkarikás játékokra és Ausztráliába is eljutott, hiszen 1964-ben, Tokióban már ausztrál színekben szerepelt. „A takarékosság volt az elsődleges szempont, ráadásul mi két váratlan vereséget szenvedtünk a franciáktól, s mindjárt odalett a bizalom – mondja. – Más kérdés, hogy én végül csak kikötöttem a világ végén. 1964-ben, a tokiói olimpián nagyon jó csapatunk volt, a későbbi harmadik jugoszlávok ellen is vezettünk 40 másodperccel a lefújás előtt öt ponttal. Vesztettünk, majd másnap a finnektől is kikaptunk, így maradt a hetedik hely. Még Mexikóvárosba is ki akartak vinni, de ezt én köszönettel elhárítottam. Azóta is Ausztráliában élek, ahol a krikett, az ausztrál foci és a rögbi mindent üt. A következő kategóriában viszont ott a kosárlabda is.”

Tényleg meg kellene halnunk Ukrajnáért, ahogy a Tisza Párt szeretné?