Táguló – Két világ határán

Vakolatra fölkúszó vadszőlő indái előtt örökítette meg Bátorfi Andreát az a fotó, amely a Táguló – Két világ határán című kiállításhoz készült katalógusban megjelent. A tárlat a Millenáris Fogadó Galériájában, a Padlás terében felépített labirintusban látható (kurátor: Jerger Krisztina) szeptember 5-ig, a fotót „valahol Magyarországon” vagy még inkább valahol a nagyvilágon készíthette a kiállítóról Dezső Tamás, olyan részleteket ragadva meg, amelyeket mind látunk közvetlen környezetünkben vagy éppen a természetben tett sétáink során: a magasba kúszó, egymást a legkülönbözőbb irányokban keresztező indák-ágak együttese egyszerre jelent esztétikai élményt és meditációs objektumot, lehetőséget arra, hogy az általuk elindított asszociációsor kiemeljen bennünket az idő és tér koordinátái közül.
A természet a kiindulópont Bátorfi Andrea számára, a róla készült kép mellett-előtt saját műveinek az együttese utal rá, ahogyan arra is, hogy a csend, a megfigyelés, a meditáció révén a természeti kép átalakul, belső vízióvá válik, „a külső szimbólumok által megidézett belső képek eddig ismeretlen erőforrásainkkal, kibontásra váró tehetségeinkkel kapcsolnak össze” bennünket.
Ahogyan az egy évvel ezelőtt a Kolta Galériában bemutatott fotógrafikáinak, a Millenárison felépített labirintusban látható printjeinek, háromdimenziós lentikuláris fotógrafikáinak és az állóképekből összefűzött filmnek az alapja is minden esetben egy-egy a természetben, sokszoros expozícióval készített fénykép, amelynek részleteit a labormunka során tükrözi, megvágja, összeilleszti „végleges” képpé, tudósítva arról, hogy „a látható mögül átsejlő világok létezéséről, ahol természetszellemek és formáló erők mutatkoznak meg”, a szó szoros értelmében, hiszen a megkettőzött képeken különös, ember formájú alakzatok tűnnek fel, majd oldódnak fel a felületet pásztázó pillantás irányváltásai, a háromdimenziós képeknél a néző helyváltoztatása, vagy éppen, a film esetében, az egymásba tűnő képkockák mozgása folyamán.
Minden részlet állandó mozgásban van, mintegy a világ állandó mozgására, változására utalva. A motívumok megkettőzése, a szimmetria mint rendező elv egyrészt biztos kiindulópontot jelent, másrészt megszabja a célt és az irányt is, amely minden erővonalat meghatároz, s kialakítja a szemlélőben „a belülről fakadó biztonság és vezetettség” érzését. Absztrakt fény-terekben járunk, ráadásul olyan hangok között, amelyek maguk is természeti környezetből, a fotógrafikák elkészítésének a helyszínéről származnak. Akárcsak a pergő képek, ezek a hangterek is körülvesznek, beburkolnak bennünket a sötét labirintusban – és végtelenné tágítják annak a világnak a határait, amelyben létezünk.