Kései üzenet

Kár volt túlbiztosítani augusztus 20-át. Borítékolható volt, hogy semmiféle rendbontás, verekedés, gyújtogatás vagy rendőrökkel való összecsapás nem lesz. Hogy ez honnan tudható? Benne volt a levegőben. Az emberek, ha nem ingerlik őket, nyugodtan élvezik az ünnepi hosszú hétvégét. Természetes a béke kordon és könnygáz nélkül. Együtt az ország, mondja a kívánalom, de hát oly mértékű az évtizedes megosztás, hogy varázsütésre nem leszünk egy akarat, érzés vagy gondolat. Nem is lehetünk, már csak a múltbéli történések nyomán sem. Az internetes vitafórumokon rögtön lemérhető, miről beszélünk, mert árad az ellenvélemény-dömping, ami húsz, de lehet, hogy már sokkal régebben roncsolja, koptatja, támadja a magyar nemzet bármelyik ünnepét, szimbólumát. Ott folytatják, ahol 2002-ben abbahagyták.
Az idei takarékos, de kedves augusztus huszadikában nyomokban sem leltünk puccos parvenüségre, de megpendítette a lelkekben a hagyományokat és a hiánycikknek számító józan együttérzést, ezért kapott azonnal megsemmisítő kritikákat az ellenoldaltól: árvalányhajas, Horthy-angyalkás (ez mi lehet?), imbecillis bohóckodás, lejárt szavatosságú komédia, ami már egyszer tömeggyilkosságokhoz vezetett (és ez mi?), valamint borzalmasan unalmas pusztaromantikás, szittyás, imádságos ajvékolás (és ez?), ludovikás kardkirántások, díszmagyarkodások, egyházi danolászások, korona papírból, szalmából. Hogy a zászlófelvonásnál a három közjogi méltóság azért állt közel a Parlament bejáratához, hogy ha a tömeg nekik lódul, akkor hamar be tudjanak szaladni a nagy házba.
Egy legyintéssel el lehetne intézni az egész jelenséget. Még azt sem állíthatjuk bizton, hogy annyira törpe kisebbség véleménye ez, mert lehetnek többen is, csak az egész, úgy, ahogy van, tragikomikus. Van Magyarországon egy csoport, akiknek ebben az országban semmi sem tetszik. A nemzet fogalmát avultnak tartják, nem tetszik a címerünk, a lobogónk, szentjeink, mártírjaink, ünnepeink, dalaink, táncaink, vagy a nyelvünk… Persze ehhez bárkinek joga van, ahhoz már kevésbé, hogy kényelemből vagy butaságból tömegeket hülyítsenek meg azzal, hogy micsoda molyrágta, naftalinos dolog magyarnak lenni. Ez a fentebb összehordott sok-sok sértés természetesen ostoba panel, ami mögött a tehetetlen acsargás munkál. Ha nagyítóval nézzük végig az augusztus 20-i programokat, akkor sem találunk bennük semmi kivetnivalót vagy nacionalista giccset. Hogy a tisztek kardot rántanak? Mit rántsanak, sertésbordát? Ami pedig az egyházi danolászást, az ajvékolást, és a Horthy-korszak felemlegetését illeti, ezek olyan megalázó otrombaságok, amiket névtelenül is blama leírni. Nem is lenne fontos, ha képviselői másutt névvel és nagy hanggal nem szerepelnének folyvást a nyilvánosságban. Augusztus 20-án este valamelyik tévécsatornán, remélem nem véletlenül vetítették Vitézy László A Hortobágy legendája című filmjét. Amit a magyar ember önbecsüléséről és méltóságáról el lehet mondani, az Vitézy filmjében benne volt. Ha a mozit azért találták ki, hogy katarzist keltsen, akkor az alkotás célba ért. Elénk tárul egy életforma, ami mára elsüllyedt a múlt mélységes kútjába, de a rendező rögzítette még a pillanatot, ami kívánatos mértéke lehetne mai életünknek. A hortobágyi puszta emberének szikár, szigorú világa, a becsület, az adott szó, a szenvedély, igazságszeretet, szerelem, gyötrelem, egyfajta tisztaság és íratlan erkölcs parancs uralta jellegzetesen magyar világ ez, ami meghatja a nézőt. A természet közelsége, a végtelen pusztai égbolt, az ácsorgó birkanyáj, a lassan lépdelő gulya, a férfi, aki jobban szereti a lovát mindennél: egy egészen másfajta világból üzennek. Még nem késő megfejtenünk.