Olvasóinktól

Dr. Mihályi Sándor gyermekszívsebész (e-mail): Huszonhat éve dolgozom az egészségügyben, műtősfiúként kezdtem, jelenleg főorvos vagyok. Mondhatni, szépen haladok felfelé a szamárlétrán. Sikerült egy egészen speciális ágazatban elhelyezkednem, tudniillik gyermekszívsebész vagyok. Nagyon kevés gyermekszívsebész van Magyarországon. Az általunk végzett munka társadalmi hasznosságát mindenki ítélje meg saját maga. A jegybankelnök kétmillió forintra lecsökkentett havi fizetése még mindig pont a tízszerese az enyémnek (ami már tartalmazza a pótlékaimat is). Hány olyan bankvezetőt lehet találni hazánkban, aki bármikor Simor elnök úr helyébe tudna lépni? És hány olyan gyermekszívsebészt lehet találni Magyarországon, aki el tudná végezni azokat a speciális gyermekkori szívműtéteket, amelyekre jelenleg két-három ember képes, és több évtizedes gyakorlat szükséges a megfelelő tudás elsajátításához? Fizetésünket mindannyian (a jegybankelnök és a gyermekszívsebészek is) közpénzből kapjuk. Költői kérdésem: a jegybank elnöke tényleg tízszer (negyvenszer!) fontosabb és pótolhatatlanabb egy gyermekszívsebésznél?

Farkas Zsolt (Budapest): A főszerkesztő-helyettes úr és Seszták Ágnes vezércikkei (MN, szeptember 3. és 4.) a 2006. őszi rendőri brutalitásokról pontos vádiratként is megállnák a helyüket. Tömören felidézik az egyik fő helyszín, a Magyar Rádió udvarán szeptember 20–21-én történt nemzet- és társadalomellenes, szörnyű cselekményeket. A rohamrendőrök gyilkos hordaként megvadulva ütötték-verték a megbilincselt, térdepeltetett szerencsétleneket, akár meztelenül guggoltatva őket, illették trágár szavakkal, még a lányokat is obszcén megjegyzésekkel, s a legkisebb kímélet sem volt bennük a vérző, vétlen emberek iránt – mindez az „emberi jogokkal” felvértezett magyar „demokráciában” történt meg. Mostanra már nyilvánvalóvá vált: valóban legfelülről érkező, parancsra végrehajtott, tudatos bűncselekmények voltak ezek. A gettóként működő helyszínen többen látták ezeket a brutalitásokat, az udvaron történteket, a portától a hátsó udvari ideiglenes őrzőhelyig rugdosva vonszolt szerencsétleneket. De maguk a szolgálatban levő munkatársak is jól hallották az „őrzést és védést” éppen gyakorló egyenruhások káromkodásait, trágár szidalmazásait meg az ütésektől szenvedők jajgatását, s látták másnap az udvar véres betonját (amit sürgősen felmosattak!). Az illetékesek gondoskodtak még a külső nyilvánosság kizárásáról is az ablakok és kapuk elfedésével, vasrácsokkal. Most azonban eljött a teljes tényfeltárás és a szigorú számonkérés ideje. Reméljük, az összes törvénytelenségért megfizet a bukott MSZP-kormány.

Dr. Kleszky Miklós (Verőce): Reagálni szeretnék az augusztus 30-án, hétfőn, a címlapon megjelent Elfelejtett gyógyszermellékhatások című írásra. Tartalmában a cikk kizárólag a valóságnak megfelelő tényleges adatokat és helyes következtetéseket tartalmaz. Nekem azonban úgy tűnik, két körülményről nincs önöknek tudomása. Az egyik, hogy Magyarországon kevés már az orvos, és azok nagy része is relatíve nagyon öreg (átlagos életkorukra gondolok). Ezért Magyarországon orvosellenes cikket címoldalon megjelentetni nem szerencsés. A másik, hogy Magyarországon az orvosok túl vannak terhelve adminisztrációs kötelezettségekkel, amelyeket tetszik, nem tetszik, kénytelenek teljesíteni. Ez az oka, hogy vonakodnak gyógyszermellékhatás-bejelentéseket tenni. Hiába, hogy a bejelentőlap kitöltése egyszerű és nem időigényes. Érthető módon utólag visszakérdezéseket vonhat maga után, és mindjárt időigényessé válik – velem például ez előfordult. Természetesen mindez semmit nem von le a cikkben leírtak helytállóságából! Ám például nekem is csak azért van időm önöknek írni, mert már nyugdíjas vagyok, és ezért a munkaidőm már kicsit lazább, mint a fiataloké.