(miként lettem kopasz )

Én nem tudom, hogy vannak-e úgynevezett kopaszítógének, tehát a tar fő apáról fiúra száll-e. Van egy szólás, ami ennek ellentmondani látszik, miszerint „az ész nem tűri a hajat”. Tény az, hogy apám már harmincévesen kopasz volt, s ezt csak nagyon rövid ideig tudta úgy-ahogy leplezni oldalt hosszúra növesztett hajának átfésülésével, amitől oly gyakran és eredménytelenül hiszik azt igyekvő férfiak, hogy „fogyatékosságuk” véka alá rejthető. Mások „apródfrizurát” kreálnak maguknak a tarkójukról nyert hosszú hajszálak segítségével, de ez a fogás olyannyira meddő, miként a másik, különösen most, amikor az igazi macsók bikanyakon ülő fejüket leborotválják, hogy nagyobb erőt sugározzon, mint egy május elsejei felvonulás.
Mindezzel együtt el kell fogadnunk, hogy a férfiak általában nem örülnek a kopaszodásnak, az idők során világviszonylatban valószínűleg több pénzt fordítottak hajnövesztő, -pótló és -dúsító szerekre, mint szép hazánk egyéves GDP-je. Számomra a legszomorúbb látvány az, amikor egy-egy áldozatkész úr úgy néz ki, mintha zsákvarró tűvel erősítették volna a fejbőrére külön-külön a réveteg hajszálakat (mondjuk félmillióért). Emlékszem, amikor több ezren álltak sorban Bánfi-hajszeszért, amely orrfacsaró szagával is azt volt hivatott jelezni, hogy itt valóban hatásos szerről van szó. Azóta számos borbélytól megkérdeztem, találkoztak-e olyan emberrel, akinek ettől a „medicinától” gyapjas vagy akár gyapjatlan haja nőtt. A válasz mindig fejrázás és széles vigyor volt.
Jómagam úgy huszonöt éves korom táján, vagy az eszem, vagy a gének, vagy szaporodó gondjaim miatt enyhén kopaszodni kezdtem, de az nem zavart túlságosan. Nem állt szándékomban „szebb lenni”, úgy véltem, hogy ez a jelenség a gyengébb nem hozzám való viszonyát sem befolyásolja, viszont intellektusomat nyilvánvalóvá teszi. Persze sejtettem, hogy egy Adonisz vagy Casanova nem képzelhető el kopaszon, de még egy Rómeót is csak a legelvetemültebb „modern” rendező játszatná kopasz színésszel. A tar fej Trisztánhoz, de még tán Hamlethez sem illik, viszont egy bukméker vagy bróker csak nyerhet vele.
De inkább hírlapírói kíváncsiságom, mint az ilyen meggondolások vettek rá sok évtizeddel ezelőtt, hogy felkeressem a „kopaszok doktorát”, akinek szerény fodrászműhelye a József körúton, srégvizavi a Népszabadsággal helyezkedett el. Ahogy beléptem a csengős ajtón, azonnal egy lerobbant olajfinomító diszkrét illata csapott meg. A „doktor” nem sokat teketóriázott velem. Leültetett a borbélyszékre, fehér leplet borított rám, és nekiesett egy drótkefével a fejbőrömnek, mintha egy arató-cséplő gép irtotta volna. A fodrászmester vigasztalásul azt mondta: „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács”. Én úgy éreztem magamat, mint a pörzsölt disznó, mikor a bőrét hántolják. Ez az érzés csak fokozódott, midőn a „doktor” gyomirtás felkiáltással nekem esett egy gázolajszerű készítménnyel. Mire végzett, minden maradék hajszálamat külön-külön éreztem sajogni. Ezután három napig a közelembe került emberek gyanakodva körbeszimatoltak, mintha én lennék a Barátság kőolajvezeték. (Nabuccóról és Déli Áramlatról akkor még szó sem volt.) Egy hét múlva, amikor a tükörbe néztem, látnom kellett, hogy a mester alapos munkát végzett, minden dekadens hajszálamat kiirtotta, s ahogy szemléltem magamat, csak Majakovszkij Leninről írt sorai nyújthattak vigaszt: „Hatalmas homlok, hatalmas ész…”
De mégsem szólhatok egy rossz szót sem a „kopaszok doktoráról”. Majdnem ugyanannyi hajam van most is, mint az ő kezelése után. Hogy ez sikernek nevezhető-e, én nem tudom…