A mai napig tisztázatlan legenda lengte be egykor a román főváros egyik keresett és előkelő vendéglőjét, a Budapest éttermet. A Bukarest központjában 1973-ban megnyitott étterem rövid idő alatt belopta magát a lakosság szívébe – bár ebben az esetben pontosabb inkább a gyomrot emlegetni –, mivel gondosan megválogatta a vendégkört, konyhája pedig rendkívül ízletes falatokat tartogatott az éhes betérőnek. Noha a kommunista rezsim a múlt század hetvenes éveiben még nem szüntette meg teljesen vagy alakíttatta át saját szája íze szerint a jó hangulatú vendéglátó-ipari helyeket, a zöld selyemfüggönyökkel, vérvörös futószőnyeggel ellátott, a vendégeket hófehér egyenruhába öltözött portással fogadó Budapest már akkor elkápráztatta közönségét, amelyet akkoriban a nacionálkommunista vezetés szemében vörös posztónak számító színkombináció egyáltalán nem zavart. Mivel a tisztaságáról, példás felszolgálásáról és választékos ételeiről közismert étterembe alkalomhoz illő öltözet híján tilos volt a bejárás, a munkások például a cipőfűzőjüket bogozták ingnyakukba nyakkendő gyanánt, csak hogy bejussanak egy ebéd vagy vacsora erejéig elkölteni egy balatoni májat, gulyást, vargabélest. Ugyanakkor a tokaji aszúért valósággal bolondultak a románok. Rendkívüli népszerűségnek örvendett, amikor tapasztalatcsereként az ugyanabban az időben Bukarest néven működő budapesti vendéglő személyzete dolgozott a román fővárosban; sokak szerint a magyar szakácsoknál ízletesebben senki nem készítette el a sertés- vagy borjúmájat. Aztán a nyolcvanas évek közepén, honnan, honnan nem, a lakosság körében elterjedt, hogy a Budapestben emberi belső szervekből előállított ételeket szolgálnak fel. A legnagyobb példányszámú napilap, az Adevarul nemrég nagy riportban járta körül a legendát, és megállapította: noha a szóbeszédnek semmi valóságalapja nem volt, a milícia (a román rendőrség rendszerváltozás előtti megnevezése) és az ügyészség vizsgálatot rendelt el az ügyben. Persze kiderült, hogy a kannibalizmusra vonatkozó vád alaptalan, amit a bukaresti lapnak megerősített a vendéglő egyik volt pincére is. A pletykáról viszont egy román szociológus esettanulmányt készített a rendszerváltozás után, és arra a következtetésre jutott, hogy a szóbeszéd „logikája” könnyen levezethető a kor társadalmi hangulata alapján. Nicolae Ceausescu diktatúrája a nyolcvanas években már a tönk szélére sodorta az országot, az alapélelmiszereket is jegyre kapta a lakosság, amely állandó sorállásra kényszerült, kávét, déligyümölcsöt, márkás szeszes italt csak kijárásos alapon, pult alól lehetett beszerezni. Ilyen ínséges időkben szemet szúrt, hogy a bukaresti „magyar” vendéglőben mindig kapni friss húst, belsőségeket, amelyek a nélkülözéshez szokott emberek szerint csakis a hullaházból származhattak.
A néhány éve teljesen más okokból lebontott Budapest helyén egyebek mellett gyorsétterem működik, és bizony a román fővárosban ma nem sok hely akad, ahol igazi magyaros ételeket lehet fogyasztani. A kevés kivételek egyike a Bukarestben közel két évtizede letelepedett, szászrégeni származású Padurean Sándor kocsmavendéglője, a Papa la Soni (Egyél Sanyinál). Itt mindent megkap az erdélyi és a magyar gasztronómia finomságaira vágyó vendég, aki elérhető áron lakhat jól csirkepaprikással, tárkonyos krumplilevessel, borjúgulyással vagy a kihagyhatatlan Sanyi-féle túrógombóccal. A hely másik különlegessége, hogy mindenkinek saját kezűleg kell kiszolgálnia magát a sörcsapnál, a számla kiegyenlítésekor pedig annyi korsót vall be, amennyit a lelkiismerete diktál. A közgazdásznak tanult, mesterszakáccsá vált tulajdonos azonban érdekes módon nem ment csődbe az ügyfelei iránt táplált bizalomba, amit az is bizonyít, hogy több más, hangulatát és konyhaművészeti felhozatalát tekintve eredeti vendéglátóhelyet alapított Bukarestben, sőt övé a román tengerpart egyik legnépszerűbb üdülőtelepe, Vama Veche legkeresettebb kocsmaétterme is.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
