Vannak, akik azt állítják, hogy Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára büszkélkedhet a legjelentősebb Liszt Ferenc-gyűjteménnyel. Lehet, hogy a nemzeti bibliotéka már a világhírű magyar művész életében gyűjteni kezdte a vele kapcsolatos kiadványokat?
– Ami a Liszt Ferenc kézírását őrző autográf dokumentumokat illeti, csakugyan a nemzeti könyvtár Liszt Ferenc-gyűjteménye a leggazdagabb. A Liszt Ferenc-relikviák „kultusszerű” gyűjtése azonban a művész születésének századik évfordulóján kapott lendületet: a XX. század elején számos eredeti kézirata, kézírásos korrektúrapéldánya került a nemzeti könyvtárba. Magánszemélyektől, főképp bécsi antikváriusoktól jelentős összegekért vásárolta meg a nemzeti könyvtár.
– Az eredeti kéziratok „varázsereje” nemcsak a szakembereket, de a laikusokat is a hatalmába keríti. A nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében lévő ötven kézírásos Liszt Ferenc-kotta közül melyik a legnagyobb kincs?
– Ez attól függ, hogy kinek a szemével nézzük. Liszt Ferenc bicentenáriuma alkalmából Európa több pontján rendeznek a kétszáz éve született zeneszerző tiszteletére kiállítást; az egyik legjelentősebbet Weimar városában, amely több mint egy évtizeden át volt Liszt Ferenc pályájának legfontosabb színtere, s ahová életének utolsó harmadában is gyakran visszatért. A weimari emlékkiállítás főként a város saját forrásaiból „építkezik”, az Országos Széchényi Könyvtártól csupán egyetlenegy kéziratot kért kölcsön: A Faust-szimfónia első változatát. Számukra – Goethe városában – ez a legfontosabb. Ez a Liszt Ferenc egyik kedvenc tanítványától, Sophie Mentertől megvásárolt kézirat egyébként tényleg csodálatos: számtalan javítást, piros ceruzás áthúzást, beragasztott korrekciót tartalmaz, igazi „komponáló autográf”. És van egy tartalmi nevezetessége is: ebben a korai változatban még nem szerepel a mai koncerteken megszólaló szimfónia tán legnevezetesebb részlete, a Chorus Mysticus.
– A szakképzetlen szemlélő számára elég zavarosnak tűnik ez a kézirat…
– Első ránézésre a hivatásos kutató számára is, gyakran az sem egyértelmű, hogy az utólag összefűzött kötetben helyes sorrendben következnek-e egymás után a kottalapok. Néhány kuszább oldalon pedig probléma lehet annak a megfejtése is, hogy némelyik „odapöttyintett” kottafej pontosan milyen hangot jelöl.
– Vajon csak a Liszt Ferenc weimari korszakából messze kimagasló Faust-szimfóniára jellemző az az alkotói nyugtalanság, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár birtokában levő kézírásos kottalapok tanúsítanak?
– Egyáltalán nem, ez bízvást nevezhető a zeneszerző jellemzőjének. Ha valamilyen okból egy korábbi művéhez visszanyúlt, mindig új és új gondolatai támadtak, némelyik kompozíciójának így zavarba ejtően sok változata maradt ránk. A kutató számára olykor reménytelen feladat megállapítani, melyik kézirat mit képvisel, mi benne az alkalmi variáció, s mi az érdemi javítás.
– Kétségtelenül nagy élmény a Faust-szimfónia kézírásos kottalapjai fölött merengeni, Liszt hétköznapi rajongója mégis azt képzeli, hogy a nemzeti könyvtár elsősorban a „hű rokon” magyar vonatkozású relikviáit gyűjtötte, gyűjti.
– Liszt Ferenc esetében, aki magyarnak vallotta magát, mi pedig mindig is világhírű magyar előadóművészként és zeneszerzőként tartottuk számon, az egész életmű fontos számunkra, nem csak a magyar vonatkozású kompozíciók. Az utóbbiak persze hatványozott mértékben. És ezen a ponton ismét visszakanyarodnék ahhoz a kérdéséhez, hogy ki mit tekint a „legnagyobb kincsnek” gyűjteményünkben. Április végéig a Liszt Ferenc-emlékmúzeum kiállításán látható például az a tőlünk kölcsönzött kézírásos emléklap, amelyen az operaház megnyitására szánt, „egy régi magyar dallam után” komponált Magyar király-dal alapmotívuma szerepel és az aláírás: „Mint Magyar hazámnak hű fia – Liszt Ferenc”. Ez a mű nem hangzott el az operaház avatóünnepségén, ugyanis a főhivatalnokok attól tartottak, hogy a benne felcsendülő kuruc dallam, az úgynevezett Rákóczi-nóta kezdősora sértené a megnyitón jelen lévő uralkodói párt… Mindennek ismerete egy weimari Liszt-kutatót valószínűleg hidegen hagy, számunkra viszont ezt az alig féloldalnyi emléklapot különleges kinccsé teszi. S még ennél is becsesebbé a lap közepén látható szakadás, amelyet – a kézirat borítóján olvasható felirat szerint – 1956 őszén az akkor még a Magyar Rádió közelében lévő könyvtárépület raktárába becsapódó lövedék okozott. Liszt Ferenc kézírása megsérült ugyan, de olvasható maradt…
– Talán hogy történelmi emléklapként éljen tovább az utókor emlékezetében: az afféle „kuruckodást”, amellyel a zeneszerző Liszt hosszú élete során sosem hagyott fel, sem az abszolút monarchia, sem a proletárdiktatúra nem tűri el…
– Ha már a „kuruckodásnál” tartunk, talán érdemes megemlítenem, hogy a zeneműtár folyosóján és olvasótermében lévő tárlókban néhány hét múlva kamarakiállítás lesz látható a Rákóczi-induló különböző feldolgozásairól. Közülük a talán leghíresebb Liszt 1839–40-es magyarországi hangversenykörútján készült. Ha a cenzúra nem lép közbe, a kézirat alapján nyomtatásban is megjelent volna. A korabeli kottaolvasó közönségnek mégsem kellett nélkülöznie Liszt Rákóczi-indulóját, Erkel Ferenc ugyanis közreadta Emlékül Liszt Ferenczre címmel – a benne élő személyes emlékek lejegyzéseként.
– Az 1811. október 22-én Doborjánban született Liszt Ferencet Európa-szerte ünneplik. Az 1810. november 7-én Gyulán világra jött Erkel Ferenc bicentenáriumának – mondhatni – egyetlen hazai emléknap jutott. Még arról is későn szereztünk tudomást, hogy ez alkalomból az Erkel-hagyaték újabb jelentős része került az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába.
– Erkel legidősebb fiának, Gyulának a hagyatékát sikerült megvásárolnunk a Balassi Intézet Nemzeti Évfordulók Titkárságának a támogatásával. Azért is nagy öröm ez számunkra, mivel a most megszerzett kéziratok kiegészítik a mintegy száz esztendővel ezelőtt hozzánk került Erkel-hagyatékot. Erkel Gyula igen jól képzett muzsikus – karmester, zeneszerző és -pedagógus – volt, és bő fél évszázada azt is tudni lehet róla, hogy az 1861-ben bemutatott Bánk bántól fogva a komponálásban apja egyre nélkülözhetetlenebb segítőtársa lett. Sőt az utolsó befejezett Erkel-opera, az István király esetében Erkel Gyulát egyenesen társszerzőnek kell tekintenünk. Fennmaradtak ugyanis Erkel Ferenc saját kezű vázlatai, s ezek ismeretében jól látható, hogy az Erkel Gyula által lekottázott végleges változat milyen sok tekintetben tér el tőlük. Arról azonban kevés dokumentum maradt ránk, hogy az 1861 és 1884 között komponált operák létrehozásában milyen mértékben vett részt a Somfai László által az „Erkel-műhely” tagjaként azonosított három Erkel fiú: Gyulán kívül Elek – aki a magyar népszínmű és operett egyik meghatározó alakja volt – és Sándor, akit kora legnagyobb magyar karmestereként ünnepeltek. Csupán arról volt-e szó, mint a Bánk bán esetében, hogy szigorú édesapjuk vázlatai és instrukciói alapján kidolgozták és lejegyezték a lényegében Erkel Ferenc által kigondolt zenét? Vagy, mint az István király vázlatai tanúsítják, nagyobb formarészek megkomponálását is magukra vállalták már a Dózsa György- vagy a Barankovics-opera komponálása idején is? A most hozzánk került hagyaték e kérdések megválaszolásához is közelebb vihet. Egyrészt az eddig önálló zeneszerzőként alig ismert Erkel Gyula számos kompozícióját ismerhetjük meg általa, s így pontosabb képet alkothatunk arról, milyen részletek származhatnak tőle a későbbi Erkel Ferenc-operákban. Másrészt több Erkel-mű kézirata is szerepel az anyagban, Erkel Ferenc saját lejegyzésében, köztük olyan kuriózumok, mint a Jókai Mór szövege nyomán írt befejezetlen opera, a Kemény Simon vázlatai, vagy az a pogány kórus, amelyik minden jel szerint Erkel Ferenc eddig teljesen ismeretlen operatervének a része lehetett. De érdekes a Buzgó kebellel kezdetű kórusmű most előkerült vázlata is, erről ugyanis korábban azt gyanította a zenetörténet, hogy valójában nem is Erkel Ferenc, hanem Erkel Sándor kompozíciója, mivel az eddig ismert egyetlen hiteles kézirat tőle származik. Az immár a gyűjteményünkben lévő ceruzás vázlat azonban azt tudatja az utókorral, hogy Erkel Ferenc lényegében végig lejegyezte a vezető dallamot, egy-egy „kényesebb” ponton a harmóniákat is. Ebben a viszonylag kései, 1875-ben született műben tehát csak a részletek kidolgozását hagyta a fiára.
– Magyarán szólva: a nemrég előkerült dokumentumok tovább „árnyalják” azt az inkább csak zenetudósok körében ismert tényt, hogy Erkel Ferenc vagy harminc éven át „családi bedolgozóval” komponált. De mit kezdjen ezen információkkal az a sokadalom, amelyik Erkelben a XIX. századi magyar zenei élet vezéralakját, a Himnusz zeneszerzőjét, a nemzeti opera megteremtőjét tiszteli?
– Erkelnek azokat a műveit, amelyek immár a nemzeti emlékezet részévé váltak – az 1844-es Hunyadi Lászlót, a Himnuszt, valamint az 1861-es Bánk bánt –, lényegében nem érinti ez a kétely. A Hunyadi László, a Himnusz forrásaival kapcsolatban a társszerzőség gondolata semmilyen formában nem vetődött fel. A Bánk bán esetében is egyértelmű, hogy a fiúk feladata elsősorban a részletek kidolgozása volt, a koncepció teljes egészében Erkel Ferencé, aki a „kivitelezést” is erősen kézben tartotta. Hogy egy-egy alkalmi megrendelésnek a megadott határidőre talán csak családi segítséggel tudott eleget tenni? Ez súlyos véteknek igazán nem nevezhető, kiváltképpen, ha belegondolunk, milyen sok munkát vett a nyakába Erkel Ferenc a korabeli magyar zenei élet fő szervezőjeként. A nagy kérdés tehát csak a kései operák szerzősége, a ma ismert dokumentumok alapján ugyanis eldönthetetlen, hogy a nem Erkel Ferenc lejegyzésében fennmaradt partitúrarészletek mily mértékben tükrözik az ő szerzői szándékát. A Buzgó kebellel most előkerült vázlata mindenesetre óvatosságra int: lehetséges, hogy az operák komponálásakor is készültek hasonlóan alapos vázlatok?
origo.hu
Orbán Viktor: Az európai választók nagy részét elárulták
