Pénzhiány a brit felsőoktatásban

A brit egyetemek soha nem tapasztalt anyagi gondokkal küzdenek. Tavaly már súlyos rendbontásba fulladó diáktüntetéseket idézett elő az, hogy a kormány a 2012 őszén kezdődő tanévtől kezdve felemeli az egyetemi tandíjakat. Igaz, hogy ez a jelenleg tanulmányaikat folytató hallgatókat már nem érinti, de mindez nem csökkentette a felháborodást.
A felsőoktatási tandíjak bevezetése nem új, már a kilencvenes évek konzervatív kormánya is kezdeményezte, majd Tony Blair vezetése alatt a munkáspárti kormány állapította meg az évi háromezer font (kb. 900 ezer forint) összeget. A tandíjat előre kell fizetni minden harmadév elején, és az erre rászoruló többség előnyös feltételek mellett kölcsönt vehet fel egy olyan pénzintézettől, amelyet a kormány hozott létre e célból. Ez már akkor elégedetlenséget szült. A jelenlegi konzervatív–liberális demokrata koalíciós kormány azonban olyan törvényt fogadtatott el a parlamenttel, amely lehetővé teszi az egyetemek számára, hogy akár háromszorosára is felemelhessék az oktatás díját. A végzett hallgató utólag törlesztheti majd le a hatalmas (tipikusan 24–27 ezer font, azaz körülbelül nyolcmillió forint) tartozást, mihelyt jövedelme meghaladja az évi 21 ezer fontot. Meg kell jegyezni, hogy ezek az összegek kizárólag tandíjat jelentenek, a hallgató megélhetését egyetemi tanulmányai alatt vagy a szülők fizetik, vagy a hallgatónak kell szünidő alatti alkalmi munka jövedelméből, vagy további kölcsönből fedezni.
Az egyetemeket is sújtja az új intézkedés, mert a kormány által a hallgatók száma alapján megállapított támogatást nagymértékben, egyes esetekben 50–80 százalékkal csökkentik. Köztudomású, hogy még a felemelt tandíj sem fedezi az oktatás költségeit, különösen nem azokon a fakultásokon, ahol intenzív gyakorlati oktatásra, laboratóriumi felszerelésre, különleges informatikára van szükség. Már most nyilvánvaló, hogy legalább hetven felsőoktatási intézet él ezzel a lehetőséggel. Az új tandíjrendszer nem ad nagyobb szabadságot a tanintézeteknek, mert egyfelől korlátozza jövedelmüket, másfelől előírja a felveendő diákok számát, miközben arra kényszeríti őket, hogy alacsony jövedelmű családok gyerekeinek jókora kedvezményeket ajánljanak. Ez a „pozitív diszkrimináció” nemcsak azokat a családokat sújtja, amelyek gyerekei méregdrága, de oktatási szempontból kiváló magán-középiskolákba járnak, mert ezek az ország diákságának mindössze hét-nyolc százalékát teszik ki, míg százalékarányuk az „elit” egyetemeken 40-50 százalék, tehát az átlagegyetemek hallgatóságának kis töredékét alkotják.
Általános aggodalom, hogy a szegényebb családok gyermekeit elriasztja a nehéz és hosszan tartó anyagi teher a továbbtanulástól, és hogy sokan, akik hatalmas adósságot vállalnak szellemileg kielégítőbb és anyagilag jövedelmezőbb karrier érdekében, egyszerűen külföldön értékesítik majd tudásukat, ahol gyakorlatilag nem lehet behajtani rajtuk a tartozást.