Válságban a német liberálisok Kölcsönadott voksok

Csak betetőzése volt a német szabad demokraták utóbbi másfél évre jellemző kormányzati kínlódásának a március 27-i tartományi választásokon elszenvedett vereségük. (A párt törzsterületének számító Baden-Württembergben megfeleződött a liberálisok támogatottsága, 5,3 százalékukkal épphogy bejutottak a stuttgarti tartományi gyűlésbe. Rajna–Pfalzban még siralmasabban szerepeltek, a 4,2 percentes támogatás arra elég, hogy a következő öt évben csak látogatójeggyel tehessék tiszteletüket a mainzi törvényhozás épületében.)
A lesújtó eredmények miatt Guido Westerwelle pártelnök, külügyminiszter április 3-án bedobta a törülközőt, és bejelentette, nem indul májusban a rostocki kongresszuson a pártelnöki címért. A 49 esztendős politikus döntésével, amelyet a fiatalítás szükségességével és a külügyminiszteri tevékenységre történő nagyobb odafigyelés szándékával magyarázott, véglegesen lezárt egy korszakot, hiszen tíz esztendeig vezette a német liberálisokat.
Korábban a liberálisok kiválóan kihasználták az abból adódó lehetőségeket, hogy készek voltak koalícióra lépni mindkét nagy párttal, a kereszténydemokratával és a szociáldemokratával is. Így, leszámítva az FDP ellenzékbe vonulását és a CDU abszolút többségének öt évét (1956–61), illetve az első nagykoalíció hároméves korszakát (1966–1969), a Német Szövetségi Köztársaság 1949-es megalakulása óta a német pártok közül a leghosszabb ideig, 42 évig voltak kormányon.
A mérleg nyelvének szerepét az FDP azzal vesztette el, hogy a zöldek – pártjuk új, realistább irányvonalával – a szociáldemokraták számára vállalható koalíciós társsá váltak. Westerwelle tíz év óta sok mindennel kísérletezett, hogy visszajuttassa pártját a hatalomba, ám az 2001-ben és 2005-ben is igen gyengén szerepelt a választáson. Westerwelle számára az utolsó esélyt a 2009-es voksolás jelentette. Paradox módon az ellenzéki liberálisok profitáltak a pénzügyi válságból, mert a választók bíztak a párt legendásnak tartott gazdasági szakértelmében. Ezért sokan benne látták a kilábalás lehetőségét. Ráadásul sok jobboldali szavazó abban a reményben „adta kölcsön” szavazatát a liberálisoknak, hogy ezzel végre véget vethet a CDU–SPD-nagykoalíciónak. (Ők egy kereszténydemokrata–liberális koalícióval kívánták megakadályozni a CDU balratolódását).
E szerencsés körülmények összjátéka következtében a liberálisok a 2009 őszén megszerzett 14,6 százalékukkal történelmük legjobb eredményét érték el. Csakhogy az FDP félreértette győzelmét, és szinte kizárólag az adócsökkentésre koncentráló programjának feltétlen támogatásaként értékelte. Ezt a programot azonban nemigen sikerült megvalósítani. Miközben a liberálisok a koalíciós szerződésben lefektetett adócsökkentési terveikre hivatkoztak, a költségvetési hiány feltétlen csökkentését zászlajára tűző Wolfgang Schäuble (CDU) pénzügyminiszter a büdzsé siralmas helyzetével érvelt.
Mindezt tetézte, hogy Guido Westerwelle külügyminiszter – a köztársaság történetében példátlan módon – igen rövid időn belül az egyik legnépszerűtlenebb politikussá vált. Viszonylag hamar kiderült, hogy tíz év ellenzéki lét dacára sem készült fel a feladatra. A közvélemény nem harapott rá a népszerűség-növelőként kitalált atomfegyvermentes Németország-koncepcióra sem. (Világossá vált, hogy nem Berlinben döntik el, vajon kivonják-e az országban tárolt amerikai nukleáris fegyvereket.) A sajtó élesen bírálta azt is, hogy a liberális minisztereket kísérő delegációkban rendszeresen feltűntek olyan üzletemberek, akik jelentős adományokkal támogatták az FDP kampányát. A külügyminiszter abban is hibázott, hogy eleinte az egyébként nyíltan hirdetett homoszexualitása miatti támadásként próbálta beállítani az őt érő bírálatokat.
A liberális tárcákat – az igazságügyit, egészségügyit és a gazdaságit – elkerülték a szakpolitikai sikerek. A nagy garral meghirdetett egészségügyi reformnak még a körvonalai sem látszanak. S a gazdasági miniszter is inkább kínos elszólásai miatt vált híressé.
A tartományi választások után Westerwellének a pártelnökségről történő lemondás tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy megtartsa a külügyi tárcát. Lemondása annál is könnyebb volt, mert nem adta fel ama reményét, hogy ugyanúgy, mint elődje, Joschka Fischer, ő is pártja szürke eminenciása maradhat, formális pozíció nélkül. S ez a remény nem is annyira alaptalan, hiszen elnöksége alatt teljesen kicserélte a pártvezetést, így utódját is csak bizalmasai, az úgynevezett „Westerwelle-fiúk” közül lehet kiválasztani a rostocki kongresszuson.