Kórus, előre betanult szöveggel

Nem kellett nagy jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy a magyar alkotmányt, éppen úgy, mint a néhány hónappal korábban elfogadott médiatörvényt, éles külföldi bírálatok kísérik majd. Ahhoz sem kellett különleges jövőbe látási képesség, hogy valaki megjósolja, mely politikai csoportok milyen ürüggyel fogják támadni az új alaptörvényt. S arra is nagy tétekben lehetett volna fogadni, hogy a hangvétel a már megszokott, lesajnálással vegyes, kioktató lesz. Meglepetést a támadások legfeljebb azoknak okoztak, akik addig még elhitték, hogy a korábbi kritikák döntően tájékozatlanságból, a kormány esetleges kommunikációs hibáiból eredtek. Hiszen a magyar társadalomban – bár szerencsére egyre kisebb részében – még él az a naiv hit, miszerint a nyugati megfigyelők, akár politikusok, akár újságírók, alapos tájékozódás után a közös uniós értékek és nem az egyéni érdekek alapján mondanak ítéletet.
Mára egyértelművé vált, hogy a kritikusokat egyáltalán nem érdekli az új magyar alkotmány valós tartalma. A szöveg elfogadását követő néhány órán belül már lelkiismeret-furdalás nélkül mondták fel, vetették papírra az előre betanult szöveget.
Egyetlen örömteli jelenségnek csak az tekinthető, hogy fajsúlyos külföldi politikusok közül egyedül Werner Hoyer (FDP) német külügyi államminiszter bírálta az alkotmányt a liberálisok krédója alapján. Az ő nyilatkozata hátteréről azt azonban tudni kell, hogy megszólalását inkább motiválta a liberálisokon belüli hatalmi harc, mint a magyarországi helyzet miatti valódi aggodalma. Az FDP, amely 2009-ben még 14 százalék feletti eredményével történelmi sikert aratott, ha ma rendeznék a szövetségi választásokat, már képtelen lenne átlépni az ötszázalékos bejutási küszöböt is. Ráadásul ezt a példátlan népszerűségvesztést úgy sikerült elérni, hogy a liberálisok egyetlen választási ígéretüket sem tudták az elmúlt másfél évben teljesíteni. A belpolitikában kudarcot kudarcra halmozó Guido Westerwelle a külügyminiszteri poszt megtartása érdekében már bejelentette, a májusi rostocki kongresszuson nem indul újra a pártelnökségért. Csakhogy mind erősebbek azok a hangok, amelyek szerint a párt elutasítottsága éppen a tárcavezetők gyenge teljesítménye miatt olyan magas, ezért ők Rainer Brüderle gazdasági miniszter távozása mellett a külügyminiszter távozását követelik. Köztudott az is, hogy a sértett Hoyer – aki már 1994 és 1998 között is államminiszter volt a külügyi hivatalban – meggyőződése, e területen szerzett tapasztalatai és szakértelme alapján ideális külügyi tárcavezető lenne. A háttérbe szorítása miatt frusztrált liberális politikus eddig visszarettent főnöke lemondásának nyílt követelésétől. De megnyilatkozásai – így a magyar alkotmányról tett belpolitikai indíttatású megjegyzései is – azt jelzik, hogy Westerwelle távozása esetén szívesen követné őt a külügyminisztérium élén.
A másik tény, amivel a német szabad demokraták képtelenek megbékélni, hogy a Fidesz 2000-ben kilépett a Liberális Internacionáléból, és felvételét kérte az Európai Néppártba. Tette ezt annak ellenére, hogy személyesen az FDP nagy öregje, Otto von Lambsdorff kérlelte, maradjon. Ettől kezdve a szemükben máig tékozló fiúnak számít Orbán Viktor, akiről biztosan tudják, hogy többé nem fog visszatérni ahhoz a táborhoz, és minden lépését hiperkritikusan szemlélik. E „védelem” elvesztése az egyik oka annak, hogy azóta a döntően liberális és baloldali nyugati újságírók rajta köszörülik nyelvüket. E látszatbokszolás számukra annál is fontosabb, mert a gyakorlati politizálásukban nagyítóval is alig lehet felfedezni az elvi alapokat az ideológiává emelt pragmatizmus és a meghatározó gazdasági tényezők kiszolgálásának árnyékában.
Ez a brancshoz tartozás az egyik legfontosabb magyarázata annak, hogy a ma olyan hangosan rettegők miért voltak annyira megértők a nyíltan fasisztoid Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) koalícióban kormányzó Robert Fico Smer – Szociáldemokráciájával szemben. Ahhoz, hogy megértsük, miként bánnak kedvenceikkel, érdemes idézni a kettős mérce nagymestereitől, az Európai Szociáldemokrata Pártok (SPE) ernyőszervezetétől. 2008-ban, amikor az SPE arról döntött, hogy viszszafogadja tagjai közé a Smert, döntésüket a párt következetes szociáldemokrata kormányzati politikájával indokolták. Illetve azzal, hogy egyik félelmük sem igazolódott be a nemzeti párt pozsonyi kormányzati részvételével kapcsolatban. Ez utóbbi azért különösen figyelemreméltó, mert ahhoz már hozzászokhattunk, hogy az európai szocialistákat nem érdekli a kisebbségi magyarok sorsa, jogainak korlátozása, zaklatásuk, elnyomásuk. De úgy tűnik, Jan Slotának, a nemzeti párt vezetőjének minősíthetetlen stílusú zsidó- és cigányellenes kirohanásai sem érték el az ingerküszöbüket. Ráadásul a felvidéki romák siralmas helyzete sem nyomott annyit a latban, hogy „következetes szociáldemokrata politika” prominens képviselőjét, a cigányság helyzetére hivatkozva, ne vegyék vissza a szocinternbe.
Bár ezt a magyar alaptörvény bírálói nemigen vetették papírra, de az egyik legnagyobb bűn szerintük az alkotmányozás időzítése volt. Sokan baráti aggodalommal tanácsolták, mások a parancskihirdetés szigorú hangján akartak utasítani az alkotmány elkészítésének elhalasztására. Magyarország ugyanis az uniós elnökség alatt, a nemzetközi érdeklődés reflektorfényében fogadta el a szemükben megbocsáthatatlan tartalmú alaptörvényt. Amivel a budapesti vezetés újabb bizonyítékát adta rebellis hozzáállásának, s amely láthatóan nem tanult a médiatörvény apropóján megtartott nemzetközi fenyítésből. Érdemes tudni, nemcsak a 2010-es választásokon történelmi vereséget szenvedett MSZP és a süllyesztőben eltűnt SZDSZ, valamint értelmiségi holdudvaruk áltatta magát, hogy nem kell „tartaniuk” a Fidesz–KDNP kétharmados győzelmétől. A legtöbb nyugati zsurnaliszta és politikus is biztosra vette, hogy az új budapesti kormány, amely példátlanul rossz gazdasági és pénzügyi állapotokat örökölt, némi hangoskodás után szépen elfoglalja majd a neki kijelölt utolsó helyek egyikét. Az elmúlt egy évben jól látszott, milyen nehéz megemészteniük azt a tényt, hogy, ellentétben elődeivel, az Orbán-kormány ugyan meghallgatja és megfontolja tanácsaikat, de csak akkor hajlandó azokat követni, ha egybeesnek a magyar nemzeti érdekekkel.
Az alkotmány elleni nyugati dühben tetten érhető a baloldali és liberális erők legnagyobb fájdalma: az, hogy egy ország deklaráltan az általuk eleve ördögtől valónak tekintett nemzeti hagyományaira építve képzeli el saját és Európa jövőjét. Ráadásul ezzel a határtalan provokációnak számító lépéssel az a Magyarország állt elő, amelyik eddig legfeljebb engedélyt kért meghunyászkodni. Ebben is tetten érhető a kettős mérce, mert ami hazánk esetében már a tomboló nacionalizmus jele, az a nagy, és ebből következően eleve demokratikus nemzetek esetében természetesnek, megszokott érdekérvényesítésnek számít. Csak egy példa. Olaszország és Franciaország képtelen kezelni az észak-afrikai menekültek kérdését, felvetették az egyik legfontosabb uniós alapelv, a mozgásszabadság biztosítását szolgáló schengeni megállapodás felülvizsgálatát és szigorítását. Bár a legtöbb elemzés világosan leírja, hogy két megrendült tekintélyű politikus próbálja belbiztonsági kudarcaiért a felelősséget részben vagy egészben az unióra hárítani, velük szemben odáig senki sem merészkedik, hogy lépésükért megkérdőjelezzék demokratikus elkötelezettségüket.
Magyarországot még egy tényező teszi igazán „alkalmassá”, hogy lejárató sajtókampányok céltáblája legyen. A magyarországi baloldalnak immár évszázados szokása, hogy hazai gyengeségét külföldi támogatói behívásával próbálja kiegyenlíteni. Korábban ezért örült az antantcsapatok vagy éppen a szovjet hadsereg megérkezésének, ma e célra külföldi sajtómunkásokat, forrásként pedig néhány hazai álcivilt használ fel. Miként az 1956-os elvtársi segítség esetében sem kellett a szovjet katonának tudnia, hogy nem fasiszta lázadás leverésére küldték, a magyar alkotmány borzalmait tárgyaló német tudósítónak sem kell tudnia, hogy mi a jelentősége a nemzet számára „a XIX. századi hazafias versnek” vagy a több cikkben is „császári koronaként” (!) emlegetett Szent Koronának.

A szerző történész