A bacchanália-összeesküvés

Juvenalis szatírái, Suetonius botránykrónikának is beillő császáréletrajzai, a latin irodalomban rendszeresen felbukkanó erkölcsi aggodalmak arra engednek következtetni, hogy a Római Birodalom népe jellemző módon fertőben fuldokolt, vesztét is a feslettség okozta

El kell ismerni, van pozitív hozadéka is annak, hogy jelenleg Alföldi Róbert áll a Nemzeti Színház élén: a magyar színjátszás rég volt már ennyire közbeszéd tárgya. Ha az Alföldi-éra után sem lankad a figyelem, a színház intézménye népszerűbbé válik a televíziós szappanoperák műfajánál – ennek azért igen csekély az esélye –, ha izgatott elvárásokkal még többen látogatják majd Thália templomát, akkor Shakespeare-rel mondhatjuk: minden jó, ha a vége jó.
Kétséges azonban, hogy a Nemzeti Színház körül időnként felkorbácsolt indulatok oka csupán a színidirektor művészi felfogásában, a teátrum előadásaiban rejlik: ehhez jelentősen hozzájárulhatott az is, hogy Alföldi egykor a Heti Hetes celebjeként éveken át érzékeltette, nem áll közel hozzá a jelenleg kormányzó erő képviselte értékrend. Ami egyébként szinte magánügy: a szakmai rátermettséget nem feltétlenül egy vallott világnézet igazolja. Utóbbi viszont egy kiemelt nemzeti intézmény vezetésének esetében, ha nem is szükségszerűen, de felvethet bizalmi kérdést – ám a döntéshozóknak különösen tanácsos a törvényesség talaján megmaradniuk. Az pedig, hogy egy radikális pártocska hecckampányba hajló „harccal” igyekszik újra és újra témává válni a margóról Alföldi ürügyén, csak abból a szempontból érdekes, hogy választott képviselőik megjegyzései időnként valóban jogsértők, ami a törvényhozás házában igencsak ellentmondásos helyzet. Most, az Alföldi által rendezett Az ember tragédiája – utóbb „orális jelenetként” elhíresült – római színének kritikája, a színidirektor újságírót sértő megjegyzésének értelmezése kapcsán is egyaránt találni fals hangot a pró és kontra érvek között. „Szerzői instrukcióiból kiindulva Madách Imre egy tipikus római bacchanália díszletébe képzelhette a jelenetet” – állította műelemzésében kissé pongyolán az Origo, ám helyesen idézve a középiskolás tananyagot: e szín a léha és hedonista életmód kudarcát helyezi előtérbe. Az utóbbi napok tanakodásainak egyik jellemző gondolatmenetét fogalmazta meg az internetes portál.
– Gondolta a fene – idézhetnénk e kapcsán a madáchi kézirat szemérmességéről híres stilisztájának, Arany Jánosnak tulajdonított szólást, felvethetnénk az ókori Róma közerkölcseiről kialakult képzetek okait – amelyet Madách és kora is magáénak vallhatott –, továbbá a kérdést: milyen is volt egy tipikus római bacchanália, és annak megítélése. Ennek ismerete is közelebb vezethet annak megértéséhez, mi zajlik a Nemzetiben.
Egy különösen ismert, köztársaság kori esetet említ a történetírás, amely bacchanália-összeesküvés néven maradt fenn Livius a római nép történetéről írott művében. Livius egy megható szerelmi kerettörténetben jegyezte fel egy görög kultusz szektás változatává vált perverz titkos szövetség lelepleződését, amelyben több mint hétezer férfi és asszony vett részt. „Aki pedig nem tűrte elég készségesen a megbecstelenítést, s túl renyhe volt a gaztettek elkövetésében, azt, mint valami jószágot, feláldozták” – állítja Livius gyomorforgató részletektől nem mentes beszámolója, amely azzal zárul, hogy a bac-
chanáliákban részt vevők között végül „nagyobb volt a kivégzettek, mint a fogságba vetettek száma”.
Bár Juvenalis szatírái, Suetonius botránykrónikának is beillő császáréletrajzai, a latin irodalomban rendszeresen felbukkanó erkölcsi aggodalmak arra engednek következtetni, hogy a Római Birodalom népe jellemző módon fertőben fuldokolt, vesztét is a feslettség okozta, nem árt felidézni Augustus a család intézményét védő, a közerkölcsöt jobbítani szándékozó törvényeit, amelyeket a későbbi császárok csak szigorítottak. Augustus nemcsak a ruhaviseletet vagy a lakomák költségeit szabályozta, korlátozta, hanem a szenátori és lovagi rend tagjainak huszonöt éves kortól kötelezővé tette a házasságot, a házastársakat gyermekvállalásra ösztönözve. A házasságtörést pénzbírsággal és száműzetéssel „honorálták”, ami egyaránt vonatkozott a férfiakra és a nőkre, a csábító halálra számíthatott – idézve a köztársasági kor szabályait. Augustus egyetlen lányát, Juliát sem kímélte: örökre száműzték Róma városából. Julia botránya kapcsán lett számkivetett a költő, Ovidius is, aki később Átváltozások című művében dicsőítette a házastársi hűséget Philemon és Baucis történetében.
Igaz, Az ember tragédiájának római színe Szent Péter színre lépése miatt – az őskeresztények által az Antikrisztusnak tartott – Nero idejére tehető, aki nem éppen a családjogi törvények szellemében élte napjait, és Suetonius szerint végül a pogány rómaiak sem zárták szívükbe. Ám még így is jó tudni – ezért is sajnálatos, hogy az ógörög és a latin kikopott a gimnáziumokból –, hogy akik ma a szexuális szabadosságot hirdetik és kárhoztatják a zsidó-keresztény kultúrkör „frusztráló” erkölcseit, az „aranykorként” emlegetett időkben kevesebb megértést és elfogadást kaptak volna, mint ma: a babiloni, asszír, egyiptomi, vagy a klasszikus kori athéni törvények a római joghoz hasonlón védték a család szentségét, és megtorolták a vétkeket.
„Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catullus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek” – olvashatjuk Madách instrukcióját Az ember tragédiájában. Egy római lakoma jelenete ez, ahol jelen vannak prostituáltak, amelyet a latin „szennyes mesterség” űzőinek hívott egykor, valamint dekadens patríciusok, akik megcsömörlötten szemlélik a gladiátorok viadalát. Költői versenyt tartanak, táncosokat szemlélnek és – némi leegyszerűsítéssel élve – arról filozofálnak, mi az oka a szív ürességének. Madách ír csókról, ölelésről, ledér öltözetről – orális aktusról nem.
Érthető, ha ez utóbbi jelenet egy konzervatívabb szemléletű, egykor színészóriásokat látott nézőből felháborodást váltott ki. Ám több szempontból is érthető Alföldi e hatásvadásznak tűnő instrukciója. A színészek szinte csettintésre csapnak bujának aligha nevezhető orgiát, fürdőruhában – ledérnek aligha nevezhető öltözetben. Mert a felületes közvélekedés odáig jutott, hogy a római közerkölcsökről alkotott képét ókori bordélyházak falfestményeinek darabkáiból rakja össze, jobb esetben. Ám az is minden időben rendezői törekvés volt, hogy klasszikus műveket a jelenkorba helyezve mutasson be a színház – Alföldi is erre törekedett, rá jellemző módon. Némi freudista beütéssel a szexust hangsúlyozva, mikor nem árt, ha a figyelem a szövegre irányul – ilyen a jelen. És ilyen a rendezői szabadság, amit ez esetben túlzásnak tűnik „nemzetgyalázásnak” állítani: utóbbihoz hasonló fogalom a rómaiak idején olyan esetben volt használatos, mikor valaki a nép halálát kívánta. Más kérdés, hogy Ádám és Éva mítoszképéből, Madách metafizikai síkon is értelmezhető történetéből mennyi maradt a Nemzetiben.
Érdekes eltűnődni azon, mi válik botránnyá egy színházban. A Thalia Theater Hamburg 2003-as vendégjátéka a Vígszínházban különösebben nem vált azzá, pedig Michael Thalheimer úgy vitte színre Molnár Liliomját, hogy volt abban mímelt önkielégítés, fröcsögő vér – premierje idején a német lapok nem kímélték az előadást. Folyt a vér 2005-ben a „misztériumorgiáiról” híres-hírhedt Hermann Nitsch 122. akciójában. Száz művész adta elő a bécsi Burgtheaterben, az osztrákok nemzeti színházában. A várt botrány elmaradt, amelyen nem győztek csodálkozni az osztrák lapok. Belefásultak, immunissá válnak a nézők – vonták le a tanulságot.
Meglehet, egy idő után provokálni csak eredeti, tiszta gondolattal lehet majd – talán a színpadon is. Bízva bízzunk.