Adófizetők milliói szolgasorban

Érdeklődéssel olvastam Botos Katalin Stratégiai kérdés a népesedés alakulása című cikkét a június 7-i Magyar Nemzetben. A címben foglaltakkal teljes egészében egyetértek, kiegészítve azzal, a fenti állítás egész Európára kiterjeszthető immár. Mivel a cikk nagy része Magyarország eladósodásáról, az adósság kezeléséről szól, ehhez a témához szeretnék röviden hozzászólni. „Görögországnak el kell adnia a családi ezüstöt. Az áramszolgáltatókat, a telefontársaságokat, a kikötőket, sőt esetleg szigeteket is.” „Portugáliának immár mindegy, ki kerül kormányra, úgyis az EU és az IMF szabja majd meg a cselekvés irányát a következőkben.” A német sajtóban gyakoriak az ilyen és ehhez hasonló felvetések.
Talán Giday Erzsébet és Csath Magdolna jelezte a kilencvenes évek végén, hogy a magyarországi erőltetett privatizációs politika és az azzal párhuzamosan elmélyülő adósságcsapda csupán egy kísérletnek tekinthető, amelyet később más európai országokban is követnek majd. A két közgazdászt átgondolás nélkül nevetségessé tették a neoliberális média irányadó személyiségei.
Manapság a helyzet változott. Ezek a személyiségek nagyrészt kudarcot vallottak nézeteikkel, a felvetőknek pedig igazuk lett. Az eladósodás ugyanis megállíthatatlan. A jelenlegi akut krízisvonal Izlandtól Magyarországon (2008 ősze) és Írországon át a már említett Portugáliáig és Görögországig húzódik. De a dominó itt nem áll meg. Spanyolország, Olaszország is hamarosan bekerül majd a súlyos adósok klubjába. Matematikai számításokkal nagyon egyszerűen lehet ezt előre modellezni. Azután jön majd Belgium, Hollandia és a többiek, sorban. A kamatos kamat, a törlesztetlen, esetenként törleszthetetlen részletek dolgoznak türelmesen. Az idő nekik kedvez. Amerika, Japán, de Nagy-Britannia sem áll sokkal jobban. Vajon mi történik itt? – kérdezik egyesek. Lehet, hogy egy új, arctalan gyarmatosítás zajlik mégiscsak a háttérben? A finanszírozókat, a bajban levőkön „segítőket” név szerint alig ismerjük. Maradjon itt a portugál valóság, ott a programokat, „strukturális változást” meghatározók IMF, Európai Unió névre hallgatnak.
Csak nem ezek az irányítók veszik ki a szuverén államok demokratikusan megválasztott politikusainak a kezéből a gyeplőt egész Európában? Csakúgy, mint ahogy azt nagy részben Magyarországon már a kilencvenes években, a Horn Gyula által alternatíva nélküli politikának titulált pragmatikus irányvonal idején tették. Az arc nélküli gyarmatosítók a kamatos kamat hasznáért fel és le módosítgatják az adósok besorolását, ezzel szabályozva az általuk fizetendő kamatfelárak mennyiségét. Segítségük, akár a további hitelek, akár a privatizációs nyomás, sajnálatos módon soha nem az adós adósságának a mérséklésére szolgál, annál inkább a kamatok további, egyre növekvő fizetésére. A kamatok pedig, mint ismert, exponenciálisan nőnek. Talán csak nem itt húzódik meg a hitelezők valós érdeke? Akkor pedig valójában nem is segítségről van itt szó, inkább pont az ellenkezőjéről.
Reméljük, mégsem az a cél, hogy a hitelezők a regionális politikákat lehetetlenné téve, maximális profithozamot teremtve örök időkre szolgasorba taszítsák a világ országait, egyiket a másik után. Ország alatt természetesen az adott régió választópolgárait kell érteni, hiszen ők viselik befizetett adóikon keresztül ezen terhek legnagyobb tételeit. Magyarországon ez már évtizedek óta így megy sajnos. A jelenlegi felállás is ezt sugallja. A jövő meg fogja mutatni a segítők valós arcát Görögországban is, mint ahogy tette ezt Magyarországon a kilencvenes évek nagy privatizációjakor: mi nem jutottunk előbbre azáltal, hogy a nemzeti vagyont gyakorlatilag eladtuk. Ezután ugyanis adósságállományunk növekedése érdekes módon erőteljesen meglódult. Borítékolom, hogy a görögöknél ugyanez fog lejátszódni.
A népesedés alakulása tehát valóban stratégiai kérdés. A láthatatlan arcú finanszírozó magántőkének is. Adófizetők nélkül nem lesz hozadék!
Horváth Ferenc
közgazdász, Hamburg