Az öreg bűvész bölcsessége

A Helikon kiadó impozáns Márai-sorozatának újabb darabja afféle unikum: hatvanöt éve nem találkozhatott vele az olvasóközönség. Márai 1945-ben bemutatott színműve a könyvhétre jelent meg. Az író fölényes és sodró stílusán, ember- és világismeretén kívül óhatatlanul beleborzongunk a tudatba, mit jelenthetett ez a dráma az újjáépülő, háború utáni ország egyik színházszékében a sötétben kuporgó lelkeknek.
Egyrészt nyilvánvalóan szórakozást. Márai figurái nem véletlen kerülnek ki a cirkusz világából, ami ugyan – ahogy a drámából ki is derül – kemény, olykor irgalmat nem ismerő közeg, a nézőnek mégiscsak maga a csoda. A mágia és a varázslat is szerepet kap a műben, egzotikum szövi át meg át a szereplők életét. A fő téma persze a szerelem: még ha drámai és végül szomorkás kicsengéssel szól is róla az író, kiderül, a szerelem azért mindig szórakoztató, legalábbis ilyen régimódi és elegáns keretek között.
A színházi darab szereplői cirkuszosok a maguk túlzó, eleve színpadias világával. Félő, hogy ha nem következetes a rendezés, ripacskodás jöhet ki belőle, olvasás közben azonban senkit nem fenyeget a teátrális tálalás veszélye; a szöveg egyszerűen magával ragad, a fantázia működésbe lép.
Egy kiváló színházi esten vesz tehát részt a polgár 1945-ben, és mivel Márai-darabot nézett, nem távozik üres kézzel: az író műveiben lévő tartásból, humánumból, műveltségből, s ha talán giccses is, a bölcsességből töltekezhet.
A bárhol és bármikor játszódó történet egyik szereplőjének köntösében, mint Márainál általában, egy Marcus Aurelius bújik meg most is, és beszél a nézőhöz, olvasóhoz. A főhős, Krisztián, a hatvanéves bűvész a nagy sztoikus filozófust juttathatja eszünkbe. A történet szövetére is kiterjed mindez, megjelenik az afféle írói védjegynek is nevezhető általános illúziómentesség: a szerelem erősebb, mint a bölcsesség, a csoda kevés, legfőbb cél, s ami katarzist hozhat, a vereség méltóságteljes elviselése. Az idősebb korosztály, Krisztián korosztálya, amely akár mindkét világháborút végigélte, valószínűleg nagyon is együtt érzett a karakterrel. A trükkök és a varázslat, szemfényvesztés világa, fogásai fájdalmasan idézhették fel a kor nézőiben a politikát, a hasztalan vergődést, a mögöttük lévő tragikus évtized és az előttük álló, semmi jót, semmi egyebet nem ígérő korszak játékait, amivel újra és újra ki akarják lopni a szemüket.
Könnyen azonosulhattak a bukott és mégis nagyszerű bűvészszel, aki elismeri trükkjei és varázslatai kudarcát, és az olvasás, a műveltség világában nyer vigasztalást és méltóságot – míg az élet a maga természetes és irgalmatlan törvényeivel tovább folyik majd körülötte, nélküle. A fiatalok jól szórakoztak, és elpusztíthatatlan életerővel áramlottak ki a színházból, ültek be a kávéházba vagy kocsmába megtárgyalni a darabot, folytatták az életet, ahogy lehetett.
Márai öreg bűvészének szavai, aztán később az emigrációba kényszerített öreg bűvész Márai szavai, művei példát adhattak az intellektus erejéről, a műveltségben lévő örök tartalékokból, s ezek adnak tartást olvasóinak ma is.
(Márai Sándor: Varázs – színmű, Helikon kiadó, 2011.)