Busz a vízen

Nem könnyű meglepni, akármilyen újdonsággal meghökkenteni egy budapesti illetőségű polgárt azok után, amiben része volt a XX. században, és amiket láthat, hallhat a Duna királynőjéről az új évszázad elején. Mégis, amikor megláttam egy autóbuszt úszni a Dunán, mégpedig nem valami ostoba baleset következtében, hanem csak úgy, nyugodtnak látszó, érdeklődő utasakkal az ülésein, leesett az állam. Mint amikor korai ébredéskor érthetetlen módon előbukkan öregedő memóriám mélyéről a soha meg nem tanult iskolai orosz olvasmány: „Kakóje csúdo! Veloszipéd, i jégyet na mórje!” (Minő csuda, bicikli a tengeren!). A régi Volán-buszok egyensárgájára hajazó, trendi sáfrányszínű járművet a Lánchídtól északra pillantottam meg, amint lefelé csurgott a budai part mentén, azután az Országház irányába fordult, a pesti rakpartnak vette az irányt, majd az árral szemközt berregve, hegymenetben haladt vissza, s végül eltűnt a Margit hídon túl.
Még hogy nem történik semmi a magyar fővárosban? Na ne már!
Utánanéztem a tüneménynek. Az autóbusz kikötőhelye – ha ez a fogalom egyáltalán érvényes kerékkel is bíró úszó jármű esetében – az Újpesti rakpart Dráva utcai lejárójánál található, ahol a rámpa lejtése alkalmas vízre szállásra és landolásra, az ottani tágas helyen lehet bejelentkezni sétahajózásra. Mondhatom, nagyon szórakoztató látvány, amikor a sárga autóbusz belehajt a vízbe, vagy ahogy a csuromvizes alvázával lassan kimászik a partra, akárki szánta rá magát erre a vállalkozásra, igazi ötletember a szememben.
Ki ne emlékeznék az idősebbek közül arra, amikor megjelentek a Dunán az első vízibuszok? Valamikor az 1960-as években, az akkor még vígan működő újpesti hajógyárban készültek e formás fehér, dízelmotoros járművek, menetrendszerűen közlekedtek a Petőfi híd és Pünkösdfürdő között, ki tudja, hány fordulóval napjában, szó szerint értve pár forintért. A gyerekek imádták, s a vidékről a fővárosba látogatók sem hagyták ki, hogy legalább a Margit-szigetig elhajókázzanak vele, közelről megnézhessék a budai Várat, a Parlamentet. Aztán megöregedtek és eltünedeztek a folyóról a vízibuszok, mutatóba maradt egy-kettő belőlük, inkább a Balatonon látni néhány szép, jól ápolt és szerencsés túlélőt.
Kár értük, amint a magyar hajógyártásért is nagy kár, hogy semmivé lett. Még meg sem kezdődött az idei turistaszezon, máris hármasával egymáshoz kapaszkodva várakoznak a különböző hercegnőkről és operahősökről elnevezett nyugati kirándulóhajók a pesti kikötőhelyeken, újabban már a budai oldalon is, annyi sok pénzes turistát hoznak-visznek e járművek a tucatnyi országot összekötő vízi úton. Nekünk meg annyi közünk van az egészhez, hogy egyet ehetnek-ihatnak nálunk, rájuk lehet sózni egy olcsó városnézést, valamilyen bóvli programot, de sem a – szállodául és étteremként is szolgáló – hajók építéséhez, sem haszn(álat)ukhoz nincs közünk. A Dunán nyaranta rajzó kisebb-nagyobb úszó járművek, felújított öreg propellerek és formátlan, házi készítésű „fürdőkádak” legfeljebb igénytelen, alsó kategóriás külföldi vendégek elámítására jók, de nem a város jó hírének keltéséhez.
Tavaly a szicíliai Trapani kikötőjében láttam egy akkora, nyolc emelet magas álomhajót, hogy négy képre tudtam csak lefotózni az egészet hosszában. Még az öreg olaszok is kisétáltak megbámulni, pedig láthattak már életükben luxustengerjárókat. Nem azt mondom, hogy azon nyomban, de legalább belátható időn belül nekünk is ki kellene használnunk a (folyami) hajózásban rejlő idegenforgalmi és pénzügyi lehetőségeket. Legalább annyira, mint a Dunán közlekedő autóbusz gazdája teszi.