Egy európai probléma

Immár több alkalommal is bebizonyosodott, hogy az Európai Unió élelmiszer-biztonsági szabályai képtelenek biztosítani az állampolgárok egyik alapvető jogát, a megbízható, egészséges élelemhez való hozzáférést. Nemrég csitult el a német dioxinbotrány, ami annak nyomán tört ki, hogy az iparilag egyik legfejlettebb országrészben az említett rákkeltő anyaggal szennyezett takarmánnyal etették a sertéseket és a baromfikat. Az eset nyomán – mivel az emberek nem mertek disznóhúst vásárolni – a sertésárak a padlóra kerültek, a csőd szélére taszítva a tisztességes állattartókat. Közben a mai napig sem tudjuk, hogy a rákkeltő toxinnal szennyezett húsból pontosan hány ezer kilogramm végezte a gyanútlan uniós polgárok gyomrában. Megjósolható, hogy nagyjából ugyanez lesz a németországi, halálos áldozatokat is követelő hasmenésjárvány okozójának tartott szennyezett uborkával is. Soha nem fogunk pontos képet kapni arról, kik és mennyit etettek meg belőle velünk.
Nem hivatalos, debreceni ülésükön az unió agrárminiszterei európai problémának minősítették a baktérium okozta járványt. Ezzel csak egyetérteni lehet. A gond az, hogy a tárcavezetők lényegében le is tudták ennyivel a témát, bár a házigazda Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter azt még kiemelte, hogy további vizsgálati adatokra van szükség, s csak ezt követően tudnak hatékonyan reagálni az eseményekre. Igen ám, csakhogy ezen uniós szintű probléma miatt már tizenhat polgár meghalt, s több mint ezerre tehető a megfertőzött emberek száma. A németek előbb kapásból a spanyolokra hárították a felelősséget, mondván, az onnan származó uborka okozta a megbetegedéseket, majd pár nap elteltével lényegében beismerték, fogalmuk sincs, mi okozhatta a járványt. Vagyis ismét teljes ágazatok sodródnak a tönk szélére – a zöldség-gyümölcs szezon kellős közepén vagyunk –, emberek élete kerül veszélybe, s bottal üthetjük a károkozók nyomát.
Mindezt az európai közösség az unió egyik legnagyobb vívmányának kikiáltott, az áruk szabad mozgását garantáló irányelv miatt vállalja. Az unió az élelmiszereket ugyanúgy kezeli, mint mondjuk egy gépalkatrészt, s a minőségét sem ellenőrzi másként. A vizsgálatok szúrópróbaszerűen és utólag zajlanak. Csakhogy egy alkatrésszel ellentétben, amit évekkel a gyártása után is megvizsgálhatunk, az élelmiszert megesszük, az utólagos ellenőrzés rendszere ezért biztos kudarcra van ítélve. Ezt a hazai példa is jól illusztrálta. Magyarországra állítólag mindössze két tucat uborka érkezett a németek által veszélyesnek minősített szállítmányokból. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy ekkora mennyiséget nem éri meg importálni, vagyis feltételezhető, hogy a többit feketén értékesítették, s csak a szerencsén múlott, hogy végül is nem bizonyultak az egészségre ártalmasnak.
Bár az áruk szabad áramlása fontos, nem mindenható alapelve az Európai Uniónak. A gyógyszerekre és a fegyverekre például nem vonatkozik, hiszen azok kereskedelme különleges figyelmet igényel. A sorozatos élelmiszerbotrányok azt mutatják, erre a területre is ráférne a kiemelt figyelem. Hiszen a profitéhség felülírta a játékszabályokat, így bármely országból meglephetnek minket egészségre ártalmas termékekkel. Ez valóban nem kelet vagy nyugat kérdése, hanem összeurópai probléma. Erre pedig végre közösségi szintű megoldást kell nyújtani. Miután emberi életekről és ezernyi munkahelyről van szó, az Európai Unió felelős vezetőinek ideje lenne elgondolkozni azon, hogy mekkora kárt okoznak azzal, ha továbbra is tabuként kezelik az áruk szabadpiaci mozgásának elvét.