Egyoldalú anglomániánk

A BBC-sre áthangolt közszolgálati rádiót, a néhai Kossuthot hallgatva a katasztrófa-főpróbából kiderül, hogy nálunk már a mesében sincs Óperencia, sem Üveghegy, hanem csak Középfölde és Helm-szurdok, ami valóságos kulturális katasztrófát jelent. Aztán műsor a trendi kétnyelvű suliról, s hovatovább angol nyelvű óvodába kell járatni a gyereket… Még dalocskát is énekelnek szépen intonálva, ahogy tanították nekik a domináns nyelven, végül reklám: vegyünk BBC Historyt, hogy végre megismerhessük a világtörténelmet és benne a mi kis helyünket, angolból magyarítva. Mindez közpénzből. Ha jól emlékszem, itt szakadt el a türelmem cérnája. Mert a sovinizmus minden formájában kerülendő, de a legostobább mégis más népek és kultúrák elvtelen dicsőítése a magunkéval szemben.
Most, hogy Skócia végre tényleg elszakadni készül Nagy-Britanniától, talán érdemes meggondolnunk nekünk is, vajon kinek jó és menynyire reális dolog a mi egyoldalú anglomániánk. Ha csak kicsit is odafigyelnénk, még a közszolgálati médiában is sokkal több hír szól Angliáról, és sokkal több zenét veszünk át onnan, mint az öszszes többi európai országból együttvéve. Megdöbbentő az aránytalanság. Akár a volt gyarmatokon. Pedig tudtommal nem angol tulajdonban van a honi média, így az okok máshol keresendők. Komolyabb statisztikai felmérést és vizsgálódást érdemelne az ügy, főleg az új médiatörvény által szorgalmazott „kiegyensúlyozott információt” figyelembe véve.
Szó sincs itt összeesküvés-elméletről, valamilyen galád manipulációról, melynek áldozatul esett volna ártatlan hazácskánk. Éppen az ostoba öngyarmatosítás jelensége a legérdekesebb az egészben. Vegyük sorra a tényeket: az Egyesült Királyság lakossága nem tér el jelentősen Francia-, Olasz- vagy Spanyolországétól. Gazdasági vagy kulturális súlyát tekintve sem emelkedik ki ezek sorából, Németországnál pedig jóval kisebb. A brit modell egy ideje már egyáltalán nem sikersztori, éppen a szigetország gazdasági sajtója volt sokáig hangos a globális válság kapcsán attól, hogy a protekcionistább francia és német modell jóval működőképesebbnek bizonyult, amit az EU-országok legújabb növekedési adatai is igazolnak. Miért épp Angliát majmoljuk mint a piacgazdaság mintaországát? Érthetetlen.
Egyébként bizonyos határok között a híres angol humorba bőven belefér, hogy magukon élcelődjenek, ami egyik legvonzóbb vonásuk. Mindvégig a magyar előítéletek tényszerű cáfolata a tét. Minden nép kultúrája maximális tiszteletet érdemel, főleg amennyiben tiszteletben tartja másokét – ami az angoloknál talán a legproblematikusabb pont. Kérdezzük csak meg azokat, akiknek erről a legtöbb történelmi tapasztalatuk van: az íreket, a walesieket vagy a most válni készülő skótokat, akik évszázadok óta élnek együtt velük. Aligha véletlen, hogy ők beszélnek a legkevesebb odaadással az angolokról. A nemzetiségek elnyomásának történetét ismerve a gyűlölet kifejezés sem indokolatlan. Példájuk segít demisztifikálni az anglomániát. Az ilyesmi gyógyítható.
Külön tanulmányt követelne, ahogyan később Amerika átvette a világgyarmatosítás stafétáját a britektől, és ahogy ezt az angolok máig próbálják kompenzálni azzal, hogy stratégiai szövetségesekként lépnek fel, kiszolgálva az amerikai birodalmi politikát. Több okból is szeretnék itt elvonatkoztatni Amerika szerepétől: főként, mert az olcsó Amerika-ellenességgel Európa álproblémát kreál magának, megfeledkezve arról, hogy a valódi probléma (a nyugati civilizációval összekevert világgyarmatosítás) eredendően európai. Amerika szinte készen vette át, és a lényegén semmit sem változtatott. Azzal sem, hogy megnyert két világháborút, nem utolsósorban Európával és a korábbi világhatalmi státusukat gyakorlatilag elvesztő európai hatalmakkal szemben, ideértve a briteket is.
Egyébként csak a kis országok szoktak előszeretettel megfeledkezni arról, hogy melyikük milyen nagyhatalom érdekszférájába tartozik éppen, amiről gazdáik még véletlenül sem feledkeznek meg. Ha netán vita támad köztük ezen a téren, azonmód háborúval szokták tisztázni. Mondjuk tehát ki: ma Magyarország a külső jelek szerint a brit érdekszférába tartozik, és felettébb hűséges gyarmatként viselkedik. Ha nem szólnának nyomós érvek amellett, hogy ez gazdaságilag és kulturálisan is rossz stratégia, sőt: katasztrofálisan rossz „választás” számunkra, akkor akár népszavazással csatlakozhatnánk is a Commonwealthhez, hogy ne csak a hátrányait „élvezzük” a brit gyarmati státusnak. Amennyiben a magyar választók felelős módon és nyíltan így döntenének, az egészen más helyzet lenne, de így, fű alatt magunkat önként és angolul dalolva gyarmatosítani mégiscsak kínos.
Rajongásunk ráadásul durván egyoldalú. Dübörög az agyelszívás, több ezer magyar diák tanul angol felsőiskolákban, miután a kizárólag angolszász statisztikákat harsogó honi médiából megtudták, hogy ott és az USA-ban vannak a világ legjobb egyetemei. Aztán meg lehet Londonba menni dolgozni is, alja munkát végezni fehér négerként vagy látszólag magasabb beosztásban, és (az itthonihoz képest!) magasabb fizetésért menedzserkedni. Ha már a ma kivándorlók hazája elég gazdag volt, hogy saját költségén kitaníttassa és felnevelje őket, miért ne profitáljon ebből Anglia? A maguk szempontjából nyilván igazuk van, de a mi szempontunkból… Egyáltalán, van nekünk szempontunk? Tényleg nem értem. Miért nem nyújtjuk be a számlát, és miért nem teszünk semmit az egyoldalú folyamatok megfordítására? Szigorúan piaci alapon. Ha pedig ennyire gyarmati státusba kerültünk, legalább nevezzenek ki becsületesen valami helytartót az ország élére, és ne kelljen már itt folytatni a demokratikus komédiát! Minek ez a népnemzeti parádé? Legyen hivatalos nyelv az angol, és felejtsük el idejétmúlt törzsi folklórunkat!
Már korábban is sokan belém fojtották volna a szót azzal a végsőnek szánt érvvel, hogy angolul beszél a világ, és hagyjam már abba a hülyéskedést, mert még a végén magamra haragítom a globalizációt, mely nemzetközinek hirdeti magát, mint korábban a kommunizmus, de ugyanúgy egy nyelv és egyfajta civilizáció dominanciáját jelenti, csak épp nem pánszláv-orosz, hanem angolszász. Akkor beszéljünk erről!
A világ meghatározó részében, Afrika felében, Közép- és Dél-Amerikában vagy Ázsia nagyobbik felében szó sincs az anglománia egyeduralmáról, mivel ott más világnyelvek dominálnak. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az angol még az Egyesült Államokon belül is teret veszít, és a bevándorlók miatt finoman szólva nem áll nyerésre a spanyollal szemben.
Nagyon naiv továbbá, aki azt hiszi, hogy a világ gazdasági irányítását átvevő Kína és Ázsia hosszabb távon az angolszász életformát dicsőítő globalizáció zászlóvivője lesz, elfelejtve mindazt, amit gyarmatként elszenvedett egykori gazdáitól. Azonban még ha érthetetlen módon ezt választanák is, az angolszász globalizáció ideje akkor is lejárt. Rendkívüli felelőssége van ugyanis a kialakult mély gazdasági és civilizációs válságban. Csak idő kérdése, hogy a gazdasági vezetés elvesztése mikor vonja maga után a katonai, politikai és kulturális vezetés elvesztését, ami szükségképp a nyelvi dominancia elvesztését is jelenti. Felettébb igazságosan történik mindez, mert a bolygógyarmatosítás felelőssége döntően az angolszász világé, így az egyre kezelhetetlenebbnek bizonyuló gazdasági és ökológiai, de leginkább civilizációs válságért is annak kell felelnie, aki fő haszonélvezője, propagátora és szóvivője mindmáig. Ráadásul a magyar gyakorlatilag az egyetlen ázsiai eredetű nép a nyugati világban, ami a jövő világát uraló Ázsia szempontjából döntő stratégiai előny lehetne számunkra, főleg ha mi is annyira tudnánk róla, és komolyan vennénk, mint maguk az ázsiaiak. Ebben a történelmi helyzetben különösen ostoba dolog ma az angol orientáció, mikor végre „von Haus aus” a jövő urainak oldalára kerülhetnénk.
Tulajdonképpen egyetlen példa elemzése is elég lett volna mindezek helyett. Mit is jelent a magyar sajtóban gyakran orákulumként idézett „londoni elemzők” kifejezés? Különös ismertetőjelük, hogy nem lehet tudni, kikről van szó. Úgy látszik, demokrácia ide-oda, ez nem tartozik ránk. Az előző átkosban legalább lehetett tudni, hogy Moszkvából kik dirigálnak, kik a Párt vezetői, és kiket kell alkalmasint utálni alávetettségünkért. Viszont az őszödi botrány másnapján „londoni elemzők” már megírták, hogy szerintük Gyurcsány marad, és – lássunk csodát! – igazuk lett. Valahogy mindig igazuk lesz. Na, ezen kéne nagyon alaposan elgondolkodnunk, utánajárni, hogy kik azok az úgynevezett londoni elemzők, és lehetőleg saját erőből megoldani a dolgot, amit úgy is hívnak: demokrácia és szuverenitás. Addig minden nemzeti szólam merő handabandázás és szemfényvesztés.

A szerző filozófus