Elveszett mesékről

Többek között az a baja az emberiségnek, hogy elveszítette a mítoszait, halni hagyott nyelveket és elfelejtett mesélni. A mítoszok istenekről és természetfeletti képességekkel rendelkező hősökről szóló történetek, amelyek a világ keletkezéséről, az ember és a dolgok eredetéről, teremtéséről, a természet jelenségeiről és körforgásáról kialakult elképzeléseket, az ember mindennapi életét, egy nép történetét, a jobb élet utáni vágyat rögzítették. A kultúra, a társadalmak életének számottevő tényezői voltak, igazodási pontok, amelyek tértől és időtől függetlenül, bármiféle információcsere lehetősége nélkül rengeteg hasonlóságot sorakoztattak fel és végül egy irányba mutattak. Mítoszok és mesék gyakran keveredtek, generációk hosszú során át formálódtak, valóság és álmok határán táncoltak, amelyekről soha nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy éppen melyikben tartózkodunk, majd leparkoltak a kollektív tudattalanba. Nem tűntek el tehát végleg, csak éppen elhagytuk valahol az előcsalogatásukhoz elengedhetetlenül szükséges képességet és tudást. Amit nevezhetünk éppenséggel mágiának is, ami egykoron szintén a mindennapok szerves része volt.
Őrzők persze maradtak a huszadik századra is, elég, ha csak a saját házunk táján nézünk körül és például Hamvas Bélára, Várkonyi Nándorra vagy Szepes Máriára gondolunk. És arra az esetre, ha minden kötél szakad, akadnak mítoszteremtők is, közülük a leghíresebb minden bizonnyal J. R. R. Tolkien (képünkön).
A neves filológus számos tudományos dolgozatot publikált, de a világhírt – amelynek az is szerves része, hogy a múlt heti magyarországi média katasztrófa-teszt helyszíneit az ő világából választották a szervezők – azok az írásai hozták el számára, amelyeket csak a maga és gyermekei szórakoztatására szánt. Tolkien és a világ bármely pontján élő gyerekek kapcsolata egyébként különösen érdekes. Magam két (ráadásul lány) gyerek esetében is azt tapasztaltam, hogy ahol én már elveszítettem a fonalat a tündék, orkok és egyéb lények között, a gyerekeim ott érezték igazán elemükben magukat. Elvesztek ők is, csakhogy valóban. Világot váltottak.
Az új undokok, akiket egy Mark Zuckenberg nevű üzletember tart össze, és sírógörcsöt kapnak, ha otthon felejtik a mobiltelefonjukat, képesek ezer oldalakat elolvasni irreális idő alatt, többórás filmeket negyvenszer megnézni, az eseményeket rendszerezni, majd a világ legtermészetesebb módján továbbgondolni. Durva hiánybetegség tünetegyüttese ez, mítoszhiány, a terápia pedig öngyógyítás. Középfölde, Tolkien bámulatos mitológiai rendszere a Hobittal nyílt meg az olvasók előtt, ezt követte tizenhét év munka után A Gyűrűk Ura 1954–55-ben, három kötetben.
A siker arra bátorította a szerzőt, hogy visszatérjen a cselekmény hátteréül szolgáló mitológiai történetekhez, amelyeken 1917 óta dolgozott. Élete végéig rakosgatta össze A szilmarilokat, de végül soha nem készült el a végső, összefüggő szöveg. Halála után fia, Christopher Tolkien egy tizenkét kötetes sorozatban a teljes hagyatéki anyagot közzétette, magyarázó, értelmező megjegyzésekkel kísérve, Középfölde Históriája címmel. Ennek első két kötete, az Elveszett mesék könyve (Cartaphilus Kiadó, 2011) így aztán már formáját tekintve is különös, a tartalom pedig ismét gyönyörű megnyilvánulása a határtalan, kreatív fantáziának és a teremtő képességnek. Már megint egy hétig nem látom majd a kölyköt.