Kultúra és szféra

Van úgy, hogy valami messzebbről pontosabban látszik. Ibsen azért látta világosabban a norvég problémákat, mert külföldön élt. Olyan ez, mint amikor egy épület pár lépést hátralépve válik áttekinthetővé. Így vagyunk a Hamburgban élő Hellenbart Gyula munkásságával. A Bibó nyomában című könyv látszólag kalandozik történelmünkben, ám minden írásával a mai idők megértését szeretné elérni. Éppen azért tudja élesebb kontúrokkal láttatni a magyar viszonyokat, mert kevésbé befolyásolják az itthoni politikai viták. Hitelesebb például Charles Gati, alias Gáti Károly ötvenhatról szóló könyvének kemény kritikája egy nyugaton élő magyar tudós tollából. A gond ugyanis éppen az, hogy a diktatúra egykori támaszai kenik fel magukat a bukott pártállam legautentikusabb kritikusainak. Hellenbart Gyula viszont nevükön nevezi az óvott tabukat. (Nem véletlen, hogy az írás e köteten kívül sehol nem jelent meg.) Keresetlen természetességgel mutat rá a szerző Gáti vallomásértékű mondataira. Amelyekkel az amerikai magyar újságíró „elárulja: szívével a reformot követelők és nem a rendszert megdönteni akarók oldalán volt. Olyannyira, hogy utóbbiakkal szemben meglehetősen ellenséges érzelmeket táplált.” Vagyis a kommunizmus megreformálhatóságában hitt.
Figyelemre méltó, hogy a szerző egyszerre tiszteli Németh Lászlót és Bibó Istvánt, holott előszeretettel állítják szembe a két kiemelkedő gondolkodót. Ám amikor az utóbbi évtizedek kerülnek szóba, átüt, hogy nem idehaza élt. Értekezik nacionalizmusunkról, a polgári fejlődésben való lemaradásainkról, történelmünkhöz fűződő elfogultságainkról, miközben láthatóan fogalma sincs róla, hogy a liberális kosztümbe bugyolált posztkommunista törekvéseknek játszik alá. Hogy a módszeresen belénk plántált kisebbrendűségi érzésekhez szolgál alapanyaggal. Szerinte „Szent István óta ugyan az európai kultúra szférájába tartozunk”, de nem ama országok közé, amelyek ezt a kultúrát megteremtették és mindmáig meghatározzák. „Mi csak adaptáljuk időről időre a nyugatiak vívmányait. És korántsem mindegyiket” – írja. Minden csak átvétel lenne Hunyadi Mátyástól Nobel-díjas tudósainkig? Olyan sztereotípiákat sulykol a magyarságról, amelyek posztmarxista politológusok eszköztárában szerepelnek. Nem ismeri föl: hiba komolyan venni olyan szélsőségesen előítéletes árokásókat, mint Ágh Attila. Hellenbartot olvasva az lehet a képzetünk, mintha a szellem emberei vívnák kis asszóikat, miközben kormányok jönnek-mennek, és pár választási kampányon kívül semmi sem történne. Hogy közben volt itt egy maratoni balliberális országlás, amely kádári léptékű gazdasági kárt okozott, nem sejlik fel a háttérben sem. Pedig neki, aki átélte a forradalmat, majd emigrált, a messzi távolból is érzékelnie kellene, milyen hullámokat vert a nyolc hosszú évig tartó megpróbáltatás. Amikor ismét meg kellett érniük az embereknek, hogy vadásznak rájuk – mint utoljára 1956-ban és utána tette az internacionalista önkényuralom. Hiú ábránd, hogy históriai értelmezéseinket csiszolgassuk, miközben az állampolgároknak a puszta egzisztenciájukért kell küzdeniük a modernizmus álarcában pózoló kurzussal szemben. A filozófus Bibó nyomán szorgalmazott önvizsgálata mégsem hiábavaló. Az álbaloldali agresszív vircsaft romjainak eltakarítása után itt lesz az ideje a történelmi elszámolásnak.
(Hellenbart Gyula: Bibó nyomában. Nap Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 2000 forint)