A déli harangszó ereje

Most, hogy az Országgyűlés ellenszavazat nélkül, egy kis csoport tartózkodása mellett elfogadta a nándorfehérvári diadal emléknapjáról szóló határozatot, érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is jelent a ma emberének egy 555 évvel ezelőtti eseményre utaló nemzeti emléknap. Akkor, 1456-ban az oszmán támadás véres valóság volt, egy ország és Európa népei várták kétségek között hánykódva a magyar királyság déli kapujából, a szerb Belgrádból, a magyar Nándorfehérvárból érkező híreket. Egy ország és a keresztény világ reszketett megvédéséért, épségéért. A kivívott diadalt öröm és megnyugvás, a küzdelem hőseinek a csodálata követte. Ezen az sem változtatott, hogy Hunyadi János és Kapisztrán János hamarosan, még abban évben sírba szálltak, hisz győzelmüket a jó hír hallatára és annak emlékére a pápa az örökre fenntartandó déli harangszóval hirdette világgá, a Duna jegén királlyá választott Hunyadi Mátyás alatt pedig Magyarország megerősödött és igazi nagyhatalommá vált.
Vajon ugyanezt jelenti ez a hajdani győzelem a mai magyarságnak is? Vajon a még mindig világszerte sokfelé megkonduló déli harangszó Földet körülölelő zengő gyűrűje még mindig a dicsőséges győzelemre emlékezteti a világ népeit? Bizony nem egészen és nem mindenkinek, hiszen az emlékezet megkopott, a feledés homálya pedig mind jobban elborította az egykori szereplőket és történéseket, az újabb és újabb események, gondok és szenvedések pedig a napi problémákra irányították a figyelmet. Természetesen más a nándorfehérvári diadal hazai és nemzetközi utóélete. Az európai köztudatban a déli harangszó sokáig fenntartotta a kereszténység nagy győzelmét és a győzelem hőseinek emlékét, de a közvetlen érintettség hiánya miatt mára bizony oda jutott, hogy ha nem is felejtette el teljesen ezt, a déli harangszóval való összefüggést alig tartja számon.
A magyarság emlékezetéből azonban sohasem veszett ki Hunyadi János, hősi alakja tekintélyt parancsolóan magasodik évszázadok távlatából is, válságos időkben pedig különösen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a hazaszeretet és az önfeláldozás példamutató jelképévé váljon. A reformkor költészete felmagasztalta a hősöket. Kölcsey nem tudott szabadulni Himnuszában a tragikus török múlttól, de Hunyadi Jánosra is gondolva írta, hogy „zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára”. „Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai”, hirdeti Vörösmarty a nép fennmaradásáért fohászkodó apokaliptikus Szózatában. Műveiknek a zenében Erkel gyönyörű operája, a Hunyadi László, a festészetben pedig leginkább Wagner Sándor történelmi legendát feldolgozó Dugovics Titusz önfeláldozása című képe felel meg. Ezeket követték a köztéri szobrok, az ifjúsági irodalomban pedig Gaál Mózes történelmi elbeszélései. A két világháború között különösen megnőtt a Hunyadiak kultusza és a déli harangszó jelentősége, aminek ellenhatásaként az ötvenes évek deheroizáló szemlélete igyekezett Hunyadi János feudális főúrként való bemutatásával és az egyházzal kapcsolatos déli harangszó rádióban való megszüntetésével ezt a nimbuszt elhalványítani. Nem sikerült. Az októberi forradalom és szabadságharc leverése után idővel bekövetkező fokozatos enyhülés jele volt, hogy a déli harangszó visszatérhetett a rádióba, a millennium idején pedig kialakult a manapság is élő gyakorlat, mindennap más és más templom harangjának a megszólaltatása.
Mint minden történelmi esemény, jelkép és személyiség, a nándorfehérvári győzelem és Hunyadi alakja is az utókor saját sorsának és helyzetének, politikai kötődésének és indulatainak a szemüvegén keresztül nézve jelenik meg, eszerint helyeződik át a hangsúly egyik vagy másik részletre. Ez addig érthető, amíg az alapigazságot nem érintik a késői értelmezési kísérletek. Az alapigazság pedig az, hogy egy ország népe a pápa Európa népeit mozgósító erőteljes erkölcsi és anyagi támogatásával megállította a hódító oszmán sereget. A győzelem egyben az egyetemes kereszténység győzelme is volt, aminek a mozgósításra szánt napi harangozásnak hálaadó, emlékeztető harangozásra változtatása a biztos jele. A nándorfehérvári diadalnak ezt a két vonását, a magyarság és a kereszténység győzelmét nem lehet egymástól elszakítani. Az erre irányuló szocialista próbálkozás is megbukott, és minden egyéb ilyen kísérlet is kudarcra van ítélve.
Azt sem szabad feledni, hogy milyen áldozatot vállaltak a várvédő seregben küzdő magyar, szerb és más nemzetiségű katonák, Kapisztrán Szent János keresztesei. A haza és a hit védelme egyesítette őket a harcban, adott nekik erőt és kitartást. Nem menekültek el, nem tértek ki a veszély elől, hanem vállalták a történelem által rájuk rótt megpróbáltatást, nem haboztak hazájukért és hitükért akár az életüket is áldozni.
Ez a példa, Hunyadi és a nándorfehérvári sereg bátor helytállása az, amely egyre magasabban világító, intő fáklyaként magasodik minden kor magyarja előtt. Erre a példára joggal lehetünk büszkék. 1100 éves Kárpát-medencei történetünk ugyan bővelkedik nemzeti önbecsülésünket erősítő diadalokban és sikerekben, de csak kevés olyan van, amelyik olyan hosszú időre megalapozta volna a békés fejlődést, mint a nándorfehérvári győzelem. Különleges helyet foglal tehát el ez az esemény történelmünkben, különleges helyet foglal el történelmi tudatunkban is. Azt sugallja ez az immár nemzeti emléknap rangra emelkedett esemény, hogy jó magyarnak lenni, jó ezen a földön és hazában élni, amely oly sok hírességet adott az országnak és a világnak. Végezetül különleges ez a győzelem azért, mert nemzetközi összefogás állt mögötte, és Európa népei hálatelt szívvel gondoltak, majd emlékeztek a hősökre.
Nemzeti ünnepeink és emléknapjaink nem önmagukért, hanem értünk vannak. Csak akkor emlékezünk jól, ha levonjuk belőle a számunkra fontos tanulságokat. A nándorfehérvári hősök karddal küzdöttek egy háborúban. Ma szerencsére nincs ilyen fenyegetettség, de a hazai és a nemzetközi gazdasági krízishelyzet legalább olyan fenyegetést jelent, mint egy háború. A mai nemzedéknek munkával kell küzdenie egy hasonlóan súlyos helyzetben, és kérdés, hogy a nehézségeket vállalva önfeláldozóan helytállunk vagy megfutamodunk. A sáncvonalak lelkünkben és az ország határain húzódnak. Ehhez a harchoz ad erőt a dicsőséges múlt felidézése, Hunyadi János, Kapisztrán Szent János és harcosaik alakja.
A nándorfehérvári diadal örökre összefonódott a déli harangszóval. A keresztény templomokban ma is élő gyakorlat ez világszerte, csak éppen egyre kevesebben tudják, miért is kondulnak meg delente a harangok. Nincs még egy olyan nép magyaron kívül, amelynek egy híres cselekedetére még 555 évvel később is harangok százezrei hívják fel a figyelmet. Manapság, amikor Magyarország olyannyira rászorul a méltó megbecsülésre, alig lehet jobb nagykövete ennek erősítésére, mint ez a harangszó. Szerényen, de határozottan fel kell tehát erre hívnunk a figyelmet, felmutatva, hogy Magyarország évszázadokkal ezelőtt nemcsak Európa része, hanem védelmezője is volt. Azt pedig, hogy Magyarország erre ma is képes, nemzedékünknek kell hitével, munkájával, eredményeivel megmutatnia.

A szerző történész, egyetemi tanár