Biztos receptek az oktatásban sincsenek

Egyetemistaként szeretnék hozzászólni Findura Imrének a Magyar Nemzetben 2011. július 1-jén megjelent cikkéhez. Cikke történelmi kitekintővel indul. A hatvanas évekig visszanyúlva még sosem olvastam ebben a témában írásokat, de laikusként tudnék magyarázatot adni arra, miért váltak a technikumok főiskolákká. Nem tudom, a szerző mennyire ismeri a „tudásalapú társadalom” kifejezést, amelynek egyik eleme a minél tovább tartó tanulás, ezzel együtt megfelelő képzettség és így kvalifikáltabb munkahelyek megszerzésének esélye a diplomások számára. Olyan korban élünk, amelyben elengedhetetlen a jobban képzett, diplomás réteghez tartozók számának emelése. Nyugati öszszehasonlítások szerint még mindig nem nagy a diplomások aránya Magyarországon, nézze csak meg a felméréseket.
A szerző által kiemelt Debreceni Egyetemen kívül több más vidéki egyetem is szép sikereket ért el, elég csak a Szegedi Egyetemre, a Pécsi Tudományegyetemre vagy a győri Széchenyi István Egyetemre gondolni. Ezeknél nem tudom, felmerül-e a politikai alkuk vádja. Ugyanakkor elfogadhatatlannak tartom a „túlképzéses” szakok esetében azt, hogy kizárólag önköltséggel tanulhasson valaki például szociológiát vagy pszichológiát. A kommunikáció és médiatudomány „túlburjánzásának” tényével magam is egyetértek. Főleg a pszichológia esetében viszont az a véleményem, hogy sok helyen kéne ilyen szakembereket alkalmazni, sajnálatos dolog, hogy például az oktatási intézmények nem engedhetik meg maguknak pszichológusok alkalmazását. Szükség lenne rájuk.
Tendencia az is, hogy a humán tudományterületek iránt érdeklődők vannak többségben manapság, de ez sem új keletű probléma. Mindenkinek vissza kéne ülnie az általános iskolai és a középiskolai padokba, és megtapasztalni, milyen a természettudományos képzés. Ezután már érthetőbb, miért akar mindenki jogász és közgazdász lenni. Biztos receptek azonban a képzésterületek megválasztásánál sincsenek, több ismerősöm jól csengő környezetmérnöki diplomával sem tud elhelyezkedni, de lassan ez lesz a helyzet az építészmérnökökkel is. Mindenki pedig – valljuk be őszintén – nem lehet villamosmérnök meg gépészmérnök, csak mert ilyen képzettségűekre nagy szükség lenne. A mai gazdasági helyzetben pedig (sajnos) sok család nem engedhetné meg a költségtérítéses képzés finanszírozását. Mivel állami rendszerről van szó, a finanszírozott képzéseknél pont emiatt érvényesül a szolidaritás elve, ezt kár lenne bizonyos szakokon teljesen kizárni. Kerülni kell a diszkriminációt a felsőoktatás területén is!
Sok helyi egyetem munkahelyteremtő, a helyi vagy régiós igényeket kielégítő képzéseket is indít. Példaként tudom említeni a Széchenyi István Egyetemet, amely szoros kapcsolatot ápol a város legnagyobb munkahelyteremtőjével, az Audival. Emellett az sem lenne kívánatos, ha mindenkinek három-négy órákat kéne utazni Budapestre vagy Debrecenbe, hogy egyetemre járhasson.
Sajnos a középiskolákban nem megfelelő az idegen nyelvi képzés, sok végzős diáknak nincs nyelvvizsgája. További „ösztönzés” a szakpolitika részéről, hogy a nyelvvizsgáért kapható felvételi pontokat az idei évtől tíz ponttal leszállították. Az egyetemeken általában két félév alatt teljesíthető, nullakredites tantárgy a nyelvvizsgára felkészítés, ami nevetségesen kevés idő. Itt is megmutatkozik az a szégyenletes helyzet, hogy azok érvényesülnek könynyebben, akiknek van pénzük különtanárra. Sok karon pedig olyanok a követelmények, hogy azok teljesítése mellett képtelenség még komolyabban foglalkozni akár a nyelvtanulással.
A bolognai rendszerrel kapcsolatban egy pontatlanságra hívnám fel a figyelmet. A hagyományos rendszerben lévő főiskolai és egyetemi képzés kettősével kell megfeleltetni az alapképzési és mesterképzési szakokat, így nem értem, miért gondolja azt a cikk szerzője, hogy az egyetemi képzés (valóban ötéves) anyagát akarják három tanévbe besűríteni. Régi egyetemi diplomát a mesterképzéses szakot elvégzők kaphatnak. A fejkvótarendszer valóban arra ösztönzi az intézményeket, hogy minél több hallgatót vegyenek fel. Ezzel kapcsolatban megfelelő gazdasági viszonyok között semmi probléma nem merülhetne fel, hiszen felzárkóznánk vele a nyugat-európai szinthez.
A cikk kitér arra, hogy sok harmincöt–ötven év közötti szakembert kiképeztünk, aki más országban dolgozik, pedig szükség lenne rá az egyetemeken és a kutatóintézetekben. Ennek némileg ellentmond az a felvetés, hogy az egyetemi tanárok csak egy helyen dolgozhassanak. Emellett példaként szeretném említeni, hogy olyan helyzetek is előállhatnak, amikor nagy múltú egyetemek karokat helyeznek ki vidéki városokba, elkerülendő a hallgatók számának növekedését a fővárosban. Ilyen az ELTE Győrbe kihelyezett jogtudományi kara, amely mára beleolvadt a Széchenyi István Egyetembe, ám számos oktatója Budapestről jár le órát tartani.
Végül a hallgatói önkormányzatokról: a HÖK-nek valóban elsődleges feladata a „szociális kérdésekben” való véleményezési jog gyakorlása, ugyanakkor a HÖK sok, az oktatókat segítő feladatot is ellát, például a hallgatók átnézik a tantárgyak tematikáját. Remélem, a felsőoktatási törvény módosítása kapcsán valóban konszenzusos döntés születik majd, és figyelembe veszik az érintettek véleményét a jogszabály kidolgozása során.

Lukács Dávid
e-mail