Rákosi és Kádár szelleme még itt lebeg

A trianoni Magyarország óriási bűne volt, hogy – komoly eredményei mellett – nem valósította meg a földreformot, sok szegény vidéki paraszt, nincstelen cseléd földhöz juttatását. 1250 főúr-arisztokrata a föld 30 százalékát birtokolta, másfél millió paraszti gazdasággal szemben. Somogyi Imre Kert Magyarország felé, 1942-ben megjelent könyvében a hagyományos mezőgazdasági, állattartási, termelési újításokkal, gyakorlati javaslatokkal segítette a várt kibontakozást. Sajnos a II. világháború ezt az álmot is megsemmisítette. Amit békésen nem tudtak megoldani, azt elvégezte az ideiglenes kormány. Mintegy 3-3,5 millió hektár földet mértek ki 642 ezer földigénylő között. Rákosi a ’48-as kecskeméti beszédében már meghirdette a mezőgazdaság szocializálását szovjet mintára. Aztán jött az osztályharc, kulákprés, padlássöprés, 650 ezer paraszt megbüntetése, internálás, Hortobágy, politikai ítéletek. A termelőszövetkezetesítést tűzzel-vassal keresztülvitték. Ismerősek a fent leírtak, de felidézésük szükséges a jelen megértéséhez, a „rendszerváltáshoz”.
A mezőgazdasági ismét válaszút elé került: folytatni a szövetkezeti mozgalmat (lásd tsz-lobbi), vagy visszaadni a tsz-be vitt és „önként” felajánlott földeket tulajdonosaiknak? Meglepő, hogy Antall József miniszterelnök, akinek édesapja a ’46-os Nagy Ferenc kormányának minisztere volt, nem akarta. Miért? Feltételezések voltak, de a titkot sírba vitte. Az alkotmánybírósághoz fordult, amelynek elnöke 1990. október 2-án elutasította a koalíciós FKGP rehabilitációs hitvallását. Helyette a privatizációt és a kárpótlási megoldást erőltették. Én ezt nem írtam alá: őrültség e kitaláció. A paraszt árverezzen a saját földjére, amikor ott vannak a tulajdont igazoló, telekkönyvi nyilvántartások? Engem leváltottak, majd keresztülvitték a teljesen kiforgatott, köztársasági elnöki vétóval csökkentett értékű kárpótlást: a törvényesített szabad rablást. A paraszt elvesztette a földjét, s akinek nem volt, több ezer hektárhoz jutott: vörös-, zöldbáróként követve a Horthy-korszak földesurait. Ügyvédek, spekulánsok 15-30 ezer forintért jutottak egy hektár földhöz. Az adatok változtak azóta, mert államtitkár úr közeli parlamenti kijelentése szerint 180 tőkés csoport bérli a terület 80 százalékát és még – csodálkozz! – 100 Ft/hektár bérleti díjat is alkalmaznak hasonszőrű elvbarátaiknál. De mi lesz a vidékkel, a falun élő 4-4,5 millió emberrel: szociális vagy munkanélküli-segély? Hiszen a nagygazdaságokban kevés munkaerő kell. De ha egy hatezer hektáros nagybirtokot harminchektáros kisgazdaságokká alakítanánk át, kétszáz családnak adnánk megélhetést. És mi van az állattenyésztéssel? A kilencvenes statisztikai adatok szerint a felére csökkent a létszámuk. Valamikor, de ma is, a mezőgazdaság két lábon állt és áll: növénytermesztésen, állattenyésztésen. Egy harminchektáros parasztgazdaságban – téeszesítés előtt – 10-12 számos állat volt. (Egy számos állat 500 kilogrammos statisztikai mértékegység.)
Mi a helyzet ma? A legelők üresek (nálunk, a Dráva mellett is), nincs tehén a falvakban. Ez érthető is. Míg a termelők kilónként alig 60 forintot kapnak a marhahúsért, a kereskedelemben azt már 200 forint felett látjuk viszont. Ez kizsákmányolás, és ez a helyzet az áruházláncok eladási áraiban is. És hol vannak a hungaricumok? Az extenzív (külterjes gazdálkodást végző) nagybirtokosokat kötelezni kell – ehhez joga van a magyar nemzetnek – megfelelő számú állatok tartására. Sok embernek adna gondozási munkát, állatállományunk is növekedne, és kiváltaná az importot. Aki ezt megtagadja, attól törvénnyel kell visszavenni a földet, a legdrágább nemzeti vagyont állami tulajdonba azért az árért, amiért a tőkés spekulánsok azt megszerezték. (Kína, jövője érdekében a születésszabályozást is bevezette.) Vissza kell szerezni a cukorgyárakat, a növényolaji üzemeket, élelmiszer-, és konzervipart és működésüket lépésről lépésre megvalósítani. Országos közmunkában kellene a Duna–Tisza-csatorna évszázados tervét megvalósítani, s az Alföld aszályos területein a munkákat elvégezni. A növénytermesztésre alkalmatlan területeket fásítani, erdőt telepíteni. Ez mind-mind sok ember foglalkoztatna, és az egymillió munkanélküli megszüntetését csak a mezőgazdaságból lehetne megoldani. Megnőne az önkormányzatok felelőssége, mert ők látják, tudják, mit lehet és kell tenni. Parasztrajongó vagyok, de a múltat nem lehet visszahozni. De azon el lehet gondolkodni, hogy az EU-s birtokátlag 19 hektár, és az osztrák Bauerek 10-20 hektáron gazdálkodnak már 30 éve gépszövetkezéssel.
Lehet-e a jövőben egy újabb földreform? Ki tudja, mit hoz a jövő? De szükséges a beszerzési, termelési, értékesítési összefogás. A nagy múltú Hangya és a hitelszövetkezet újragondolása. A kormány és a tárca szívén viseli a mezőgazdaság kérdéseit, népgazdasági jelentőségét. Államtitkár úr tökéletes diagnózist állapított meg, amelynek terápiáját fokozatosan, következetes határozottsággal kell végrehajtani. Nagyon nehéz lesz, mert Rákosi és Kádár szelleme még itt lebeg.

A szerző földművelődésügyi miniszter (1990–1991)

A magyar vidékfejlesztésről folyó vitában megjelent írások: Ángyán József: Új nemzeti vidékstratégia (vitaindító, június 10.); Wagenhoffer Zsombor: Szerezzük vissza belső piacainkat! (június 20.); Németh István: Életképes kistérségek, patrióta szemlélet (június 20.); dr. Molnár Rezső: A mezőgazdaság jövőképe (június 25.); dr. Keve Tibor: Gazdakörök szervezése és a magyar vidék (június 30.); Csudai Endre: A monopolizált piac nem piac (július 8.); Paál Sándor: Előtérben a hagyományos fajták termesztése (július 18.).