Székház a postaládában

Múlt szombaton, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában írtam egy cikket Magyar offshore címmel arról, milyen, a legalitás határát súroló túlélési technikákat talált ki néhány kistelepülés azért, hogy egyre reménytelenebb (anyagi) helyzetéből kitörhessen. Ha valaki nem olvasta volna, röviden összefoglalom: több helyen eltörölték a helyi adókat (például az iparűzési, telek-, ingatlan- és kommunális adót), hogy ezzel a kedvezménnyel odacsábítsanak (legalább papíron) vállalkozásokat, a többi adóért és – ideális esetben – helyben teremtett munkahelyekért cserébe. Külön vadászat indult a szállítmányozási vállalatokért, mert azok jelentős gépjárműadót fizetnek be (egy kamion után évente akár háromszázezer forintot is), miközben jellemzően nem rongálják a település utcáit, hiszen a teherjárművek Európa és az ország forgalmas útjait járják. Így fordulhat elő, hogy akad olyan zsákfalu Magyarországon, ahol négyszer annyi kamion van bejegyezve, mint ahány lakos ott él, viszont a településen nincs térerő sem, így mobiltelefont sem lehet használni – ez pedig elég fontos eszköz egy örökké mozgásban lévő vállalkozásnál. A meggyőzhető cégekért vadászat indult negatív licittel: az egyik település azzal egészítette ki az ajánlatot, hogy ugyan nem törölheti el a gépjárműadót, de annak felét vállalkozásfejlesztési támogatás gyanánt visszaadja annak, aki hozzájuk viszi szék- vagy telephelyét. A polgármester még azt is vállalja, hogy a (színlelt) székhelyre beérkező leveleket saját kezűleg veszi fel a postáról, és ha sürgősnek látszik a küldemény, SMS-t küld a cégvezetőnek – a többit pedig visszapostázza a vállalkozás valódi központjába. A cikkben leírtam, hogy a „magyar adóparadicsomok” kérdése kényes ügy a politikának, a különféle hatóságoknak feltett kérdéseinkre csak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal válaszolt, elküldve a statisztikát az adott településre bejegyzett cégek számának változásáról. A Hétvégi Magazin nyomdába adásának napján, tehát lapzárta után jött meg a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) válasza, amely érdemes a figyelemre.
Az NGM megjegyzi: jelenleg a helyi önkormányzatoknak az alkotmányból fakadó joguk a helyi szuverén adóztatási jog gyakorlása, a helyi adópolitika kialakítása. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg hatályos szabályok alapján a települési önkormányzat szabadon dönthet arról, nem vezet be helyi (például építmény-, telek- vagy iparűzési) adót, vagy ha bevezeti is azt, előírhatja annak mértékét a törvényben meghatározott maximumig. A vállalkozás székhelyének tényleges tevékenység céljából történő áthelyezése is legális, így törvényesen véghezvitt adóteher-csökkentésnek minősül az, ha valaki a cégét székhelyével együtt átteszi egy székhelyszolgáltatást nyújtó („adóparadicsom”) településre, és ügyvezetőként maga is odaköltözve vagy oda rendszeresen eljárva a tényleges üzleti tevékenységét is abba az iparűzésiadó-mentes községbe teszi át.
Azonban sokan megfeledkeznek egy lényeges jogszabályhelyről – írta az NGM –, amikor úgy gondolják, hogy elkerülhetik az iparűzésiadó-fizetési kötelezettséget azzal, hogy a vállalkozásuk székhelyét egy postaláda képében székhelyszolgáltató településre teszik át, miközben társaságuk bevételszerző tevékenységének helye változatlan marad. Ilyen esetben a vállalkozó köteles iparűzésiadó-alapját megosztani, mivel székhelyén kívül más településen van telephelye is – de a helyiadó-törvény hatályos szabályai garantálják, hogy olyan településen, ahol a vállalkozó gazdasági aktivitása elenyésző, az oda jutó adóalaprész is minimális legyen. Ha az új telephelyen sem alkalmazottja, sem eszköze nincsen, és ott legfeljebb az ügyvezető jelenik meg időnként, akkor az új székhely szerinti településre jutó adóalaprész is minimális lehet. Az árufuvarozással foglalkozó vállalkozásoknál a régi telephely szerinti település jegyzője ellenőrizheti, hogy a cég tehergépjárművei továbbra is a vállalkozó régi telephelyén találhatók-e, illetve a járművek honnan indulnak és hova érkeznek szervizeléskor, másfajta leálláskor – ha nem az új helyre, akkor ez adóellenőrzést von maga után, és a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárást indíthat.
A cikk megjelenése után számtalan elektronikus levelet és telefonhívást kaptam – úgy tűnik, sikerült darázsfészekbe nyúlni. A levélírók-telefonálók egy része azt mondja, ez az eljárás lopás a közösből, hiszen a kis falvak a többiek kárára csábítanak el vállalkozásokat. Mások úgy vélekednek, ezek a települések azt tették kicsiben, amit az országnak nagyban kellene. Enyhítették a vállalkozások terheit, így azok nem mennek külföldre (vagy csődbe), hanem maradnak az országban, sok embernek megélhetést adva. Az a cikkben is szerepelt (az egyik érintett polgármester mondta), hogy a magyar állam gyakorlatilag kivonult a kistelepülések finanszírozásából, így azok halálra lennének ítélve az ügyeskedések nélkül. Az sem elhanyagolható érv, hogy egy közepes városban egy komolyabb felújítás vagy egy jóléti beruházás sok milliárd forintba kerül, többe, mint ezer kistelepülés (Magyarországon körülbelül ennyi hatszáz fő alatti lélekszámú falu van) éves fenntartása. Tényleg érdemes elgondolkodni azon, jogunk van-e a négyes metró első szakaszára elkölteni háromszázötvenmilliárd forintot, amikor százszámra akadnak települések az országban, ahova évente nem jut több hét-nyolc millió adóforintnál – ebből kellene fenntartaniuk az iskolát, a szociális hálózatot, egyszóval működtetni a falut.
Levelet kaptam Egyházasdengeleg polgármesterétől is. Zsiga Tamás arról írt, jövőképük szerves része a településfejlesztés, ami attól is függ, hogy Dengeleg ifjúsága helyben találja meg jövőjét, és ne költözzön el. Jelen pillanatban egy megoldhatatlannak tűnő problémahalmaz áll az útjukban azoknak, akik családalapításra adják fejüket: a munkahelyek hiánya. Ennek a képletes falnak a lebontását kezdték meg a támogatási döntéseik első csomagjával, amik eleinte lehet, hogy „csak” forrásbővítő hatásúak, de meggyőződésük, hogy belátható időn belül új munkahelyek teremtésével is párosul. Az önkormányzatuk az utóbbi években az aktuális kormányok szavára hallgatva egyfolytában racionalizált, társult, összevont. Mára nem igazán van mit racionalizálni. A mostani kormány munkahelyteremtésben, a kis- és a középvállalkozói szektor támogatásában, a gazdaság talpra állításában látja a jövőt, és ők a szerény eszközeikkel ehhez a törekvéshez szeretnének hozzájárulni. A polgármester utolsó sorai is elgondolkodtatók: „biztosan vannak cégek, amelyek már az utolsó szalmaszálakat keresik, hogy túléljék a válság, a különböző terhek ellehetetlenítő hatásait. A penge élén táncolva sokszor apróságok is fenntarthatják az egyensúlyt. Egyházasdengelegen ilyen segítségre számíthatnak, akik hozzánk fordulnak”.
Aki gyakran utazik az országhatáron belül, látja a sokkoló különbséget a budapesti belváros és egyes régiók hétköznapi valósága között. Megélni, munkát találni sehol nem könnyű manapság, de a reménytelenségnek is vannak fokozatai, és az olló egyre csak nyílik a nagyvárosok és a kistelepülések között. A jég hátán is megél a magyar – tartja a mondás, de erre talán mégsem kellene egy félországnyi ember jövőjét ráépíteni.