A Duna–Tisza-csatorna lehetne a megoldás

Semmi kétség, hazánk rendszerváltás utáni legnagyobb gazdasági problémája a rendkívül alacsony foglalkoztatási szint. A nyolcvanas évek végi közel öt és fél millió álláshely helyett ma kevesebb mint négymillió van hazánkban. A kormány egymillió munkahely létrehozását tűzte ki célul tíz év alatt. Ha ez megvalósul, kissé túlszárnyaljuk a csehek jelenlegi foglalkoztatási szintjét.
Mialatt – jórészt a munkahelyvesztések miatt – gazdaságunk alig növekedett harminc százalékkal, aközben egyes harmadik világbeli országok gazdasága a háromszorosára gyarapodott. A csekély növekedést is a hazánkba települt külföldi vállalkozások adták, de hasznát is ők élvezték és élvezik ma is. A termelékenység számottevő növekedése is a külföldi cégek érdeme. Marx előtt már Smith és Ricardo is vallotta, hogy új értéket csak az élőmunka, a dolgozó ember képes teremteni. A valós munkahely-teremtési alternatíva kimunkálásához szükséges, hogy áttekintsük, milyen folyamatok vezettek a munkahelyek elvesztéséhez, a gazdaság milyen szektoraiban következtek be a főbb veszteségek, a munkahelyek elvesztése az ország mely régióit sújtotta a legnagyobb mértékben. Végül, de nem utolsósorban vizsgálni kell, hogy milyen minőségi jellemzői vannak a potenciális munkaerőnek, amelyet foglalkoztatni akarunk. Két évtized tapasztalata elég ahhoz, hogy néhány alapvető következtetést levonjunk. Kijelenthetjük, hogy a legtöbb munkahely a mezőgazdaságban és a hozzá kapcsolódó feldolgozó ágazatokban tűnt el. Jelzik ezt a főbb produktumok (hús, tej, gyümölcs, zöldség) termelésének drámai zuhanásai. Hol van már a tizenhárommillió hazai sertés, jó, ha abból hárommilliót látunk! Már történelemnek számít az egy tételben kötött 400 ezer tonna hasított félsertés exportüzlet, helyette milliós nagyságrendben importálunk élő sertést.
Az uniós csatlakozás után a hazai mezőgazdaság nemcsak az export-, hanem a hazai piacon is mattot kapott. Az a kérdés is könnyen megválaszolható, hogy mely régiókat sújtja jelenleg a legnagyobb mértékben a munkahelyek hiánya. Semmi kétség, hogy a problémák majd fele két régióra: az Észak-magyarországi és az Észak-alföldi régiókra terhelődik. Ez a két térség rendelkezik kiemelkedően magas arányú roma lakossággal is. A romák képzettségi szintje közismerten jócskán elmarad az országos átlagtól. Megszabadultunk attól az illúziótól is, hogy az országon belüli mobilitás növelésével enyhíteni lehet a foglalkozási gondokon. Mindenekelőtt azért, mert nálunk nagyon alacsony a bérszínvonal. Nem bírja ki, hogy valaki Szabolcsból Győrbe járjon dolgozni, kivált nem azt, hogy át is telepedjen, vagy Győrben tartósan lakást béreljen. A röghöz kötő bérszint és nem a magyarok csökönyössége a mobilitás hiányának magyarázata. Ha milliós munkahelyteremtést akarunk, a munkahelyeket helybe kell vinni: a tervezett létszám közel felét éppen a legsújtottabb helyre, az ország északkeleti két régiójába. Zömében nem is magas képzettséget kívánó helyek tömegére van szükség, és nem túl magas bérekre. Tiszabőn egy családnak két százötvenezres havi fizetés felér azzal, mintha Győrben mindketten ennek dupláját keresnék, mert otthon vannak, mert nem kell közlekedni, költözni. Végleg le kell számolni azzal az illúzióval is, hogy a külföldi tőke számottevő mennyiségű munkahelyet jelent. Ha teremt is: keveset és drágán. Négyszer-ötször anynyiért, mint azt a hazai kis és közepes szektor teszi. Látni kell azt is, hogy a munkahelyek elvesztését a piacok elvesztése okozta. A privatizáció egy része eleve azért történt, valamint a felszámolási törvény is azért lépett életbe, hogy hazai kínálati kapacitások szűnjenek meg, ami helyett beléphet az import. Ma a multik termelését leszámítva az áru-előállítás töredéke az 1989-es szintnek. A munkahelyvesztések két évtizedes története, a probléma regionális vetületei, a rendelkezésre álló és alkalmazásra váró munkaerő minősége mind azt sugallja, hogy koncentrált, nagy volumenű, célhely- orientált piacfeltáró megoldás nélkül illuzórikus a probléma érdemi kezelése. A megoldást egy olyan nagy léptékű infrastrukturális beruházás szolgálhatja, amely már a kivitelezés kapcsán számos, a képzettségi szinteknek megfelelő állást kínál, elkészülte után a segítségével piacokat lehet feltárni, aminek igényeit éppen a helyben rendelkezésre álló munkahelyekkel lehet kiszolgálni.
Ennek a célorientált definíciónak felel meg a Duna–Tisza-csatorna terve. Megépítésének ötlete három évszázada keletkezett. Azóta eredeti hasznossága mellé újabbak társultak. Ma az EU szintjén elfogadott Duna-stratégia része vagy annak hasznos kiegészítése lehet. Alapvető haszna, hogy a leginkább sújtott térség részére végez piacfeltárást. A Duna és a Tisza 1000 tonnás uszályok kétirányú közlekedését lehetővé tevő összekötő csatornája kiegészíthető egy széles nyomtávú vasúti szárnnyal. Ezzel együtt szervesen illeszthető az európai Duna–Rajna–Majna vízi út rendszerbe és csatlakoztatható az Európát a Távol-Kelettel összekötő vasúti útvonalhoz is. Egy olyan térség válik ezáltal a piaci forgalom részévé, ami eddig attól nagyon el volt zárva. Nemcsak hazánk, de a közeli szlovákiai, romániai és kárpátaljai területek is profitálhatnának a projektből. Szavak helyett tettek szólnának a Kárpát-medence magyarjainak integrálásáról és egyben az együtt élő nemzetek békés együttműködéséről is. A hajózható csatornát öntözőcsatornák is kiegészítenék, újra termékennyé téve a kiszáradás veszélyével küzdő, egyébként jó minőségű területeket.
Százezrével keletkeznének munkahelyek ott, ahol azok a legnagyobb mértékben hiányoznak, főként olyan foglalkoztatási csoportokban, ahol erre a legnagyobb szükség van. Munkához jutnának a romák, és nemcsak hazánkban, hanem a Tisza egész vízgyűjtő területén. A minden nagy ívű tervet ellendrukkerként kezelő médiában felhangosított környezet- és természetvédő aggodalmak reális szaktudósi elemzéssel eliminálhatók. A pluszok és a mínuszok dolgában bőven a pluszoké az előny. Jajveszékelésre a „nincs rá forrás” sirató kórusnak sem jutna hely. A projekt előkészítésébe (nyomvonalak kijelölése, műszaki tervek, hatástanulmányok, stb.), esetleg bizonyos kivitelezési munkákba az uniós források is igénybe vehetők már a 2013-ig terjedő időszakban is. A projekt egésze egyébként megtérülő jellegű, ami lehetővé teszi a piaci finanszírozást. Államadósságot nem terhelő külföldi források is igénybe vehetők. A csatornahasználati és vízkivételi tarifák fedezetet nyújtanának. Ami a témában öntevékenyen és tetemes saját forrást felemésztő módon ügyködő kis civil csapat számításait illeti, a teljes kivitelezési költség sokkal kevesebb, mint amit 2002 és 2010 között többletköltségként a szocialista–liberális kormányzat az autópálya-építésekre elszórt. A PPP-konstrukcióban épült pályarészek után fizetendő használati díjak fele pedig bőven fedezné a piaci finanszírozás megtérülését.
Jó lenne, ha a Duna–Tisza-csatorna építésének ügyét nem a Kovács László-i lendülettörő, „merjünk kicsik lenni” nemzetsorvasztó lelkületével kezelnénk.

A szerző közgazdász