A feledékeny Nyugat

Máig magasztalja a Nyugat Mihail Gorbacsovot, amiért nem akadályozta meg erővel a Szovjetunió széthullását. Előszeretettel feledkeznek el azonban arról, hogy Moszkva azért megpróbálta megállítani a szétesést, s a központ ellen 1989 és 1991 között lezajlott tiltakozások leverése Grúziában 20, Azerbajdzsánban 134, Litvániában pedig 14 áldozatot követelt. Washingtont és a nyugat-európai fővárosokat azonban ez idő tájt főképp az érdekelte, hogy a Szovjetunió kivonuljon Kelet-Európából, így Gorbacsov ennek fejében méltán számíthatott nyugati kollégáinak a jóindulatára. Így például a német egyesítést mindennél fontosabbnak tartó Helmut Kohl is megértően viszonyult a vilniusi vérfürdőhöz, mondván, „vannak pillanatok, amikor a történelmi cél elérése érdekében manőverezni kell”. Az idősebb Bush elnök ugyan aggodalmát fejezte ki, de ő is megelégedett Gorbacsov azon magyarázatával, hogy Moszkva csak a komolyabb konfliktus elkerülése érdekében lép fel a Baltikumban. Ezzel szemben a szovjet elnök egyik közvetlen munkatársa nyílt levélben fogalmazta meg csalódottságát, mondván, a Vilniusban történtek nem méltók egy igazi államférfihoz. „Ez a vég kezdete!” – tette hozzá Anatolij Csernyajev. Mint a Der Spiegel által közölt egykori jegyzőkönyvekből kiderül, az állítólag semmiről sem tudó, ma gyakran a demokrácia védelmezőjeként fellépő Gorbacsov anno a tbiliszi vérengzést is megvédte, s a német szociáldemokrata Hans-Jochen Vogellal találkozva a Szovjetunió ellenségeinek provokatív megmozdulásáról, a demokratizálással visszaélőkről beszélt, akik ellen keményen fel kell lépni. Gorbacsov a Tienanmen téren történtek kapcsán sem mutatkozott igazi demokratának. A kínai hatóságok véres tettéről értesülve a Politikai Bizottságban azt fejtegette, „realistáknak kell maradni, s meg kell érteni, hogy nekik (a kínai kommunistáknak – a szerk.), s nekünk is meg kell védeni magunkat”. „Háromezer ember, no és akkor mi van?!” – zárta le a gondolatmenetét Gorbacsov.