Álságos aggódók

Örömmámorban úszik a baloldali sajtó, mert Deutsch Tamás elvesztette a fejét, és kitört belőle az indulat, mikor értesült róla, hogy Washingtonban az amerikai helyettes külügyi államtitkár aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, egyházügyi törvényünkkel és médiánk helyzetével kapcsolatban. Valószínűleg másképpen fogalmaznék, mint Deutsch Tamás („Ki a f… az a Thomas Melia? Miért kell naponta adnunk a szarnak egy pofont?”), de kitörését teljes mértékben megértem. A rendszerváltozás óta Magyarország belügyeivel soha annyit nem foglalkoztak a nyugati országok, mint amióta az Orbán-kormány hivatalba lépett. Az embernek néha az az érzése, hogy ennyire talán még a szovjetek sem ették magukat miattunk a késő Kádár-korban, mint amennyit ma a Nyugat. Keserű tőle a szánk, mert kilóg az aktuálpolitika lólába. Emlékszem Orbán Viktor egy megjegyzésére még nem sokkal a kormányalakítás után, a bankok megadóztatásával kapcsolatban, hogy tudniillik el kell indulni egy úton, és ő nagyon szívesen lenne ezen az úton a második vagy a harmadik. Akkor ezt a megjegyzést még nem egészen értettem, ma már teljesen világos. Aki nem idomul, hanem új utakat keres, az több mint gyanús. Aki a megoldáskeresésben az első, az a legveszélyesebb, mert potenciálisan a legfüggetlenebb. Azt ráadásul mások is követhetik, és ez az igazi bűn, ha egy ország megmutatja: van alternatíva. Van kiút, csak rá kell találni, és nem szabad félni a fenyegetőzőktől.
Magyarországot az utóbbi időkben annyi méltatlan, felelőtlen támadás érte olyanoktól, akik sem helyzetünket, sem népünk karakterét, sem történelmünket, sem valóságunkat egyáltalán nem ismerik, hogy hovatovább el fogunk jutni odáig, hogy minden észrevételre csak legyintünk. És az sosem jó. De hát az igaztalan támadások, a megalapozatlan bírálatok, a tolerancia teljes hiánya a dacnak ágyaz meg.
Szinte felfoghatatlan, hogy Magyarország útkeresését, a válságból való kilábalás iránti igényét és erőfeszítéseit ferde szemmel nézi a nyugati sajtó és sajnos a politika is. Döbbenetes, hogy az utóbbiban fogalmazódnak meg jobban az árnyalatok. (Thomas Melia nem ugyanazt mondja, mint Angela Merkel.) Ilyenkor látni, mekkora hatalom a média. Hát nem érdekes, hogy a tehetetlen, országrontó, az államadósságot iszonyatosan megnövelő Gyurcsány-kormánnyal negyedannyi baja nem volt a nyugati sajtónak, mint a nemzeti érdekeket képviselő Orbán-kabinettel? Kénytelenek vagyunk elgondolkodni rajta: eszerint Nyugat-Európának és az Egyesült Államoknak akkor vagyunk „jók”, ha a padlón vagyunk?
Miért aggódja magát betegre egy amerikai politikus olyan döntésekért, intézkedésekért, amelyek egy távoli, kis országban demokratikus úton, többségi véleménnyel, akarattal valósultak meg, s hozzásegítik az államot ahhoz, hogy ne jusson Görögország sorsára? Amerika feje fölött ott lóg az államcsőd Damoklesz-kardja, nekik mégis egy kis közép-európai ország parlamentáris úton érvényesített egyházügyi törvénye miatt fáj a fejük. Ki érti ezt? Hol vannak itt a józan arányok? Kik adják a nyugati sajtónak a félrevezető információkat, amelyeket ellenőrzés nélkül adnak közre? Milyen csoportok rejlenek a Magyarországot érő támadások mögött? Amerika Irakot hamis indokok alapján a középkorba bombázta vissza, rakétákat lőttek esküvői menetre, a guantánamói fogolykínzások miatt máig szégyellhetnék magukat. A helyettes külügyi államtitkár inkább a saját portájuk előtt seperjen.
Mindebben az a legszomorúbb, hogy Európa egész kultúrtörténete másról sem szól, mint hogy minél függetlenebb egy gondolat, egy elképzelés, annál nagyobb ellenállást vált ki a nagyobb hatalommal bírók szemében.
De előbbre mégis azok jutnak, akik nem riadnak meg az akadályvetéstől és a megnövekedett ellenállástól.