Amerikai tragikomédia

Egy hét múlva csődbe jut az Egyesült Államok, amennyiben holnapig nem jut egyezségre egy megszorítócsomagról és az adósságplafon emeléséről a republikánus többségű képviselőház és a demokrata vezetésű Fehér Ház. A szükséges 4000 milliárdos költségcsökkentés politikai veszteségét senki nem szeretné vállalni, már csak a jövő évi elnökválasztás miatt sem, így a választók kegyeiért folytatott harc feltehetőleg az utolsó pillanatig tart.
Példátlan tragikomédia folyik Washingonban. A civakodás tétje látszólag óriási, éppen ezért szinte minden eszköz bevethető a másik fél zsarolásának és lejáratásának érdekében. Eközben a döntéshozók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a várva várt megegyezést mindenképp tető alá kell hozniuk, mielőtt még az államkassza lenullázódna, mert ennek a következménye valóban vállalhatatlan lenne mindenki számára. Vagyis a meccs már akkor le volt játszva, amikor elkezdődött. Az utóbbi harminc évben 35 olyan törvényt hoztak, amely az éppen aktuális adósságplafont megemelte, és minden bizonnyal a harminchatodikat is még a héten aláírja Barack Obama elnök. A különbség annyi, hogy 1981-ben közel ezermilliárd dollár volt a plafon, most pedig 14 300 milliárd. A szemünk előtt folyó politikai játszma tétje tehát nem a közvetlen csődveszély elhárítása, hanem az elkerülhetetlen költségcsökkentés elfogadtatása a közvéleménnyel, valamint az ehhez kapcsolódó politikai felelősség átruházása a másik félre.
Eddig mindenki ügyesen taktikázott: a republikánusok nagy vehemenciával védelmezték a hazát a pénzügyi összeomlástól, a demokraták a gazdagok megadóztatásáért küzdöttek – mindent a választók szimpátiájáért. Eközben a hitelminősítők annak rendje s módja szerint a leminősítés fenyegetésével tartották fenn a nyomást, hogy a választópolgárok jól értsék: a megszorításnak nincs alternatívája. Az adósságvita nem más, mint egy Wall Street-i forgatókönyv alapján íródott színjáték, az amerikai lakosságnak mint közönségnek szánt hajcihő. A politikát ugyanis már rég foglyul ejtette a pénzügyi lobbi, és ezen sem a válság, sem az Obama-kormány nem változtatott. Az elnök pénzügyi tanácsadói egytől egyig egy szűk pénzügyi elit neveltjei, és már a hitelválság kialakulása idején is fontos állami pozíciókat töltöttek be.
Azok, akik most a csődtől védelmezik Amerikát, néhány éve még a pénzügyi szabályozás lazítása mellett érveltek, amely a korlátlan spekulációhoz, a fedezetlen hitelezéshez, végül több pénzintézet összeomlásához vezetett. Ők asszisztáltak az államadósság féktelen növekedéséhez is, elnézték, hogy 2000 óta háromszorosára nőtt az Egyesült Államok adóssága. Ugyanez a lobbi támogatta az alacsony kamatokat, melynek révén boldog-boldogtalan hitelt vehetett fel az amerikai álom minél gyorsabb beteljesüléséhez. A kölcsönökön alapuló túlfogyasztás zsákutcájában araszolt előre Amerika, hitelből nőtt a GDP, a következő évtizedek rovására virágzott a jóléti társadalom. Az összeomlás után nemcsak a hitelminősítőknél és a pénzügyi felügyeleteknél maradt minden a régiben. A mai pénzügyminiszter, Timothy Geithner a válság előtt a jegybank New York-i elnöke volt, a tőzsdei felügyelet jelenlegi elnöke korábban állami mentőövre szorult nagybankot vezetett, George W. Bush gazdasági tanácsadója ugyanaz a Lawrence Summers volt, aki mostanáig Obamának segített, a korábban rossz kamatpolitikát folytató Fed elnöke pedig a helyén maradhatott.
Az adósságplafonról szóló egyezséget lehet, hogy már alá is írták a színfalak mögött, mert a lényeg mit sem változott. A Wall Street irányította politika végérvényesen hátat fordított a társadalomnak, amelytől most azért kér áldozatot, mert nem zabolázta meg időben a pénzügyi szektort.