Az írás vége

Sokat kell színezni, mondogatta Ági néni, és a szünidő végére ki is színeztette az összes tankönyvet. Lazítja a csuklót, engedelmessé teszi a kezet, könynyebbé az írástanulást. Ági néniben még fel sem merült, hogy kézzel írni nem lenne fontos. Vajon kinek juthatott ez először eszébe? Mivel immár az Egyesült Államok negyvenkét államában is ezt vallják, kétségkívül termékeny gondolat lett.
A hét híre csak a nyári időszaknak köszönheti szenzáció mivoltát, mivel nem friss. Valójában nincs különösebb jelentősége annak, hogy már Indianában sem kötelező a folyóírás tanítása, mivel helyi politikusai a diákgépeltetésre voksoltak. Negyvenegy államban már korábban így tettek. A hírt persze illik pontosítani: nem tűnik el teljesen a kézírás tanítása az amerikai iskolákból, csak kevesebb időt szánnak rá. S bár az írás és az olvasás nem egymásból következő két tudomány – lehet úgy olvasni tudni, hogy az ember nem tudja leírni a betűket –, a jövő kilátása mégiscsak a funkcionális analfabéták számának növekedése. Vannak, akik már az ikszek visszatéréséről elmélkednek, mások szerint nem alakul ki az egyéni kéz- és aláírás (könnyebben hamisíthatják is majd?), a szakértők meg arról beszélnek, hogy a betűvetés szoros kapcsolatban áll az olvasni tanulással és a finom motorikus mozgással. Tehát ha nincs folyóírás, nincs olvasás sem.
Végül is mi mindenre lehet jó a laza csukló? Lehet vele például szépen hímezni, varrni, rajzolni, aprólékos szereléseket végezni, zongorázni és dobolni, továbbá gyöngéden simogatni is. A távol-keleti kultúrák erre a laza csuklóra alapultak, kalligrafikus írásaik nemcsak képek, hanem közös tudás és minden, ami ebből következik: fegyelem, kitartás, munkabírás, lelkiismeretesség. A kalligráfiát, a folyamatos mozdulatokra épülő szép kézírást a japán gyerekek ma is évekig tanulják az iskolában. Az írásjelekkel fogalmakat sajátítanak el, tanulásuk közben a fejükben és az izmaikban is rögzülnek a szükséges finom mozgás részletei. Nem ugyanaz, hogy kézzel írok le valamit, vagy billentyűket nyomok le helyette. A kézírás átmegy az emberen, szellemi termék. A gépelés mechanikus cselekvés, kívül marad.
De legyünk megértők. Jobb helyeken ugyan kérnek kézírásos önéletrajzot is egy jelentkezőtől, de a többség valóban csak gépiratban tájékozódik egymásról. A számítógép elfedi műveltségbeli hiányosságaink egy részét: nem figyelmeztet stilisztikai és helyesírási hibáinkra, nem mutatja kézírásban való gyakorlatlanságunkat. Pedig az a külalak, amelyet valamikor még osztályoztak is, bizony fontos, árulkodó lehet. A szépírásnak amúgy már régóta vége Európában. Negyven éve még újságpapíron kanyarítgatták a kisdiákok a betűket, hogy érezzék az íveket, nagyanyáink pedig azonos stílusban, hasonló írásképpel írtak, aztán jöttek a gyermekkínzás elleni osztagok, betörtek az iskolába, és addig lazították a lényegét, ameddig csak lehetett. Tegyük hozzá, nagyon lehet. Kétségbe lehet vonni minden olyan módszert és tudást, amely évezredekig érvényes volt. Bármikor hivatkozhat bárki az atomkor új kihívásaira, arra, hogy a felrobbant információtömegben már nem lehet tudni, csak tájékozódni tudni, a tudás helyét tehát át kell hogy vegye a készség. A baj az, hogy e készségek fajtája és alkalmazhatósága még viták tárgya.
Menjünk tehát végig: aki nem tud olvasni, az nem tud írni sem. Pontosabban lehet tudni írni, mint valamiféle rajzolás, de annak nincs tartalma. Ha viszont az írástanulás része az olvasástanulásnak, illetve a kettőt nem jó elválasztani egymástól, akkor oda juthatunk, hogy nem tudunk sem írni, sem pedig olvasni, ami egyeseknek igen előnyös lehet. Hisz ha a polgár nem érti az elé rakott iratokat, például a szerződéseket, akkor nagyon hasznos polgár, mert nincs joga reklamálni. Nem hivatkozhat utólag arra, hogy kérem szépen, én ezt nem értettem. És akkor létrejöhet az ideális állapot, az engedelmes, kezelhető fogyasztó, aki mindent bekap, amit elé tesznek. Kérdés, ki nevet a végén.