Bolondokháza, avagy Európa pénzügyei

Az Egyesült Államok adósságát leminősítették, Olaszország és Spanyolország állampapírjainak kamata a finanszírozhatatlannak tartott hat százalék fölé emelkedett. Olli Rehn, az unió gazdasági ügyeiért felelős biztos (képünkön) szabadságát megszakítva igyekezett meggyőzni a befektetőket, hogy nincs semmi baj, a két ország fizetőképes marad. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke pedig egy, az eurózóna tagországainak írt körlevélben sürgette, hogy az eurózóna stabilitásának megteremtésére létrehozott eszközt (EFSF – European Financial Stability Facility) mielőbb tegyék működőképessé.
Olli Rehn sajtótájékoztatóján úgy vélte, hogy mind Olaszországnak, mind Spanyolországnak stabil a gazdasága. A befektetőket (spekulánsokat) vádolta meg azzal, hogy nem értették meg kellőképp, hogy a júliusban elhatározott stabilitási mechanizmust (EFSF) nem lehet egy nap alatt működőképessé tenni (mivelhogy az egyes országok még mindig vitatkoznak egyes részkérdésekben), de az unió kommunikációját is elmarasztalta, mondván, nem elég „fegyelmezett”, hogy egységes üzenetet küldjön a pénzpiacok felé.
Barroso pedig azt írta az eurózóna-tagországok vezetőinek, hogy mély aggodalommal töltik el a spanyol és olasz állampapírok piacán tapasztalható fejlemények, amelyek teljesen alaptalanok, ha az adott országok gazdaságát és a költségvetési egyensúly megteremtésére tett erőfeszítéseiket tekintjük. Ám bármi is legyen a háttérben – írta a bizottsági elnök –, az világos, hogy a válság már nem csupán az eurózóna perifériáját érinti. Barroso szerint a legfontosabb feladat a stabilitási eszközök, mindenekelőtt az elvben 440 milliárd eurót mobilizálni tudó EFSF gyakorlati működésének beindítása.
Bármilyen gyorsak is lesznek ezek után az eurózóna tagállamai, hogy a gyengélkedő országok megmentésére létrehozott eszközt valóban működtessék, ez aligha fogja megállítani a világgazdaságban kialakult adósságbuborék szétpattanását, az eurózóna legnagyobbrészt belső eredetű problémái csak részét képezik annak a hatalmas egyensúlytalanságnak, amely a világgazdaságban az elmúlt negyedszázadban kialakult. A mindennapi kommunikáció (valamely rejtélyes okok miatt) csak az egyes kormányok által felhalmozott adósságokról szólnak, és a problémákért az egyes országok kormányainak felelőtlen költekezését okolják, amiből a megoldás is követezik: költségvetési kiadások – különösen a szociális kiadások – lefaragása szerte a fejlett piacgazdaságokban. Valójában azonban az államadósságok csak tört részét teszik ki az eladósodási problémának, ennél jóval nagyobb arányban szerepelnek a magánadósságok, amelyek magukban foglalják a lakosság, a vállalatok és a pénzintézetek adósságát is. Az Economist egy tanulmánya szerint például az Egyesült Államok összes adóssága a GDP 296 százaléka, és ebből az állam csak 70 százalékponttal részesedik. Lényegében hasonló arányokat tapasztalni az unió nagy tagállamaiban is. E helyzet végső megoldása elkerülhetetlenül az adósságok leírása vagy elinflálása lesz, ahogy ezt Will Hutton a The Guardian szombati számában kifejti. Cikkének címe tulajdonképpen a helyzet pontos leírása: „Pénzügyi rendszerünk bolondokházává vált. Igen, radikális változásokra van szükség, amelyek vagy végbemennek spontán módon hatalmas veszteségeket okozva, vagy lesz a világ vezetőiben akkora józanság, hogy tudatos módon, minimális veszteségekkel vezényeljék le ezt a folyamatot. Akárhogy is lesz, az előttünk álló évtizedek a nemzetközi adósságbuborékkal való küzdelem jegyében fognak eltelni.”