Büntetlen agresszió

Az 1950-es évek közepétől a Nyugattal és a keleti tömb államaival is jó, de legalábbis korrekt viszonyt ápoló Jugoszlávia a Varsói Szerződés államaiban élők helyzetéhez viszonyítva irigylésre méltó körülményeket termtett. Ha nem biztosított is nyugati értelemben vett jólétet állampolgárainak, más kommunista országokhoz képest nagyobb mozgásszabadságot és anyagi függetlenséget engedett meg nekik.
A nemzetiségek üldözése megszűnt, sőt – a nem délszlávok is – a kommunista országokban nagyrészt ismeretlen jogokhoz jutottak. Megoldatlan kérdések, kielégítetlen igények azért maradtak. Bár enyhültek az egyes népek közötti feszültségek, el nem tűntek, sőt a hatvanas években erősödött is a horvát nacionalizmus. A „mozlimok” – mohamedán bosnyákok – nemzetiség voltának elismerése is 1971-ig váratott magára. (Bosznia-Hercegovinában ekkortól bosnyák–horvát–szerb kollektív elnökséget vezettek be.) Koszovó inkább csak névleges autonómiája sokáig keveset jelentett az albánok számára. Velük szemben folytatódott a háború előtti megkülönböztetés, a szerb hatóságok még a távozásukat is elősegítették.
Mindenesetre az ellentétek kiéleződését az államhatalomnak – ez jellemző módon magát Titót jelentette – sikerült megakadályoznia. Az elnök tiszteletének – mintegy szimbolikus – összetartó erején túl időnként a személyes beavatkozásra is szükség volt. Tito döntése nyomán kapott 1966-tól valódi tartalmat Koszovó autonómiája – a terület többségi népe, az albánok is beleszólhattak a döntésekbe –, és ő kényszerítette lemondásra 1971 decemberében a nacionalista megnyilvánulásoknak teret engedő horvát pártvezetőket. Szerepe nem volt kicsi abban sem, hogy 1974-ben a nemzetiségi ellentétek csökkentése érdekében Jugoszlávia olyan új alkotmányt kapott, amely a korábbinál több önállóságot biztosított a tagállamoknak, és az autonóm területek – Koszovó és a Vajdaság – jogait is már-már a tagállamokéi szintjére emelte.
Abban, hogy Tito a nemzetiségi feszültségek ellenőrzés alatt tartásában eredményes lehetett, kétségtelenül közrejátszott, hogy a Jugoszláviában élők maguk is értékelték kiváltságos helyzetüket a többi kommunista országban élőkhöz képest, egyben tisztában voltak országuknak a Szovjetunió részéről fönnálló, teljesen el nem tűnt fenyegetettségével. A külső nyomás hozzájárult az összetartozás érzéséhez, a Nyugat és Kelet közötti kompromisszum Tito által megszemélyesített elfogadásához.
Jelentősebb belső nehézségek 1980 előtt, a diktátor életében nem is ütötték föl fejüket. Aligha véletlen egybeesés, hogy a Jugoszlávia fönntartását lehetővé tevő belső kohézión éppen akkor – csaknem egy évtizeddel a diktátor halála után – jelentek meg a rések, amikor szétesőben volt a Szovjetunió által fönntartott kelet-európai rendszer.
A Tito halála után jelentkező problémák egy ideig nem is bizonyultak kezelhetetlennek, bár a koszovói helyzet kezdett elmérgesedni. Az erősen kisebbségi szerbek 1966 óta nem érezték ott jól magukat, noha gazdasági okokból költöztek el nagy számban a tartományból. 1981-ben a magukat az önrendelkezés gyakorlásában még mindig korlátozottnak érző albánok tüntettek: Koszovó tagköztársasági rangra emelését követelték. A követelés 1982-ben újabb albán tüntetéshez vezetett, ezt 1987-ben követte a szerbeké. A kérdés elmérgesedése a szerb nacionalizmus föléledését segítette, amit aztán egy kommunista vezető, Szlobodan Milosevics tudatosan használt föl párton belüli pozíciójának javítására, a hatalomra kerülésre. Maga által szervezett tömegtüntetéseken ígérte az autonómiák visszaszorítását, a koszovói szerb elvándorlás visszafordítását. Demagóg felelőtlensége visszhangra talált: százezrek kiáltották – az események megmutatták, nem hiába –: „Fegyvert akarunk!”
Jugoszlávia nemcsak nemzetiségi szempontból volt összetett, hanem kulturálisan is. Különösen éles – a XVII. század végétől tartósan fönnállott Habsburg–török határra emlékeztető – választóvonal húzódott a nyugati civilizáció körébe tartozó nyugati keresztény – főként római katolikus – népek és mások között. Ez a Habsburg, illetve az Oszmán Birodalom eltérő örökségeként gazdasági határt is jelentett. A vonaltól északra fekvő vidékek fejlettségének szintje láthatóan fölötte állt a délebbi – görögkeleti, illetve mohamedán lakosságú – tájakénak. Ez a különbözőség is feszültségek hordozója volt. A szerb, másokat alávetni kívánó, jellegileg hódító nacionalizmus föllángolását követően a nyugati – horvát és szlovén – népek nemzeti érzésének erősödése gazdasági összetevői mellett a szerbének az ellenkezőjét, az önrendelkezés jogának kiterjesztését kereste. Ezzel a horvátok és a szlovénok nemcsak egy hagyományosan nyugati alapérték érvényesítésére törekedtek, de azt a nyugati értékrendszer szemszögéből jogilag is kifogástalanul, demokratikus úton tették. A nagy nyugati nemzetek akkori vezetőinek nemcsak el nem múló szégyene, de még a következő vérontásban való közvetett felelősségük kérdését is fölveti, hogy ebben nem támogatták e népeket, annak ellenére nem, hogy ez értelemszerűen saját értékeik semmibevételét jelentette. Bármi vezette is őket, magatartásukat a jugoszláviai vezetés csak elfogadó jelzésnek tekinthette az önállóságukat kinyilvánító új államok erőszakos eltiprására.
Amikor – 1991. június 25-én – hosszú alkotmányos folyamat végén megtörtént a horvát és a szlovén függetlenség kikiáltása, már fegyverben állt Horvátország Belgrádból támogatott, elszakadásra törekvő szerb kisebbsége. Ami Szlovéniát illeti, ellene azonnal megindult a jugoszláv hadsereg támadása. A nem várt erejű ellenállás nyomán ez elakadt, a tíznapos, „csak” 79 halálos áldozattal járó háború végével Szlovénia függetlensége befejezett ténynyé vált. Horvátországban azonban ekkor élesedett ki igazán a küzdelem. A magát 1990 októberében egyoldalúan autonómnak kikiáltott Krajina mellett (a szó a déli magyar határ mentén évszázadokig fönnállott Katonai Határőrvidék szerb nevére – Vojna Krajina – utal) más területek szerb lakói is kinyilvánították önrendelkezési szándékukat, így jött létre 1991 augusztusában Nyugat-Szlavónia és a magát szintén autonómnak tekintő Szlavónia–Baranya–Nyugat-Szerémség.
Decemberben a szerb ellenőrzés alá került vidékek egyesültek, és Krajinai Szerb Köztársaság néven elszakadtak Horvátországtól. Addigra – a nemcsak a szerbek lakta tájakon, hanem Raguza környékén is tevékeny jugoszláv hadsereg részvételével – már súlyos harcok folytak a szerb és a horvát erők között. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem volt jobb ötlete, mint hogy – még szeptemberben – fegyverszállítási tilalmat hirdessen Jugoszlávia egészére. Mindezt akkor, amikor a Szovjetunióval vívandó háborúra fölkészített hadsereg állt szemben egy új ország még csak rendőrségi fegyverzettel fölszerelt erőivel. Mintha azt remélte volna, hogy magától megszűnik majd a probléma, vagy éppen a horvátság veresége kényszeríti ki a békét.
A képmutató döntés nyomán fölbátorodott szerbek nem is mutattak mérsékletet: gátlástalanul gyilkoltak és romboltak szerte Horvátországban, ahol tehették. Kevés kétség férhet hozzá, hogy ha akkor a Nyugat legalább szavakban keményebben lép fel, a szerb vezetőség meghátrált volna.
A hazájukat védő horvátok így is képesek voltak megállítani a szerb előretörést, sőt az év végén kissé még vissza is vetették. A konfliktustól magát távol tartó tagköztársaság, Macedónia eközben kritikusan szemlélte a szerb viselkedést. Ez vezetett 1992 elején Jugoszláviától való – békésen keresztülvitt – elszakadásához. Ennek kimondásával Bosznia-Hercegovina sem késlekedett sokáig, ahol viszont a horvátországira emlékeztető folyamat előzte meg a függetlenség 1992. február 29-i kinyilvánítását. A háromnemzetiségű ország lakosságának mintegy harmadát kitevő szerbek nem kívánták elszakítani a Jugoszláviához fűződő szálakat. Itt is autonómiákat hoztak létre, majd azok egyesítésével 1992 januárjában újabb szerb köztársaságot kiáltottak ki. A Bosznia-Hercegovina függetlenségéről tartott népszavazás – amint Horvátországban – szerb részvétel nélkül zajlott. Kimenetelének – az ország önállósulásának – elfogadása helyett a szerbek háborút kezdtek a jugoszláv hadsereg támogatásával.
Ezúttal a vérszomj, az öldöklés, az ellenfél kulturális örökségének módszeres pusztítása, a brutalitás mértéke a horvátországi tapasztalatokat is messze fölülmúlta. A rendkívül kevert lakosságú országban a szerbek mások hol tömeges legyilkolása, hol csak elűzése útján kívántak tiszta helyzetet teremteni – az etnikai tisztogatásokból aztán minden háborús fél kivette a részét. A világ megismerte a szörnyűségeket, és ha nem is hallgatott, vezetői azt választották, hogy humanitárius kérdésként viszonyulnak a helyzethez, mintha az megoldható lenne kellő mennyiségű élelem, takaró és gyógyszer küldésével. ENSZ-erőket tehát csak ennek lebonyolítására rendeltek ki.
Világos volt pedig, hogy csak az agresszor megfékezése vethet véget a háborúnak. A hüledező nyugati közvéleményt azzal az álérvvel szerelték le, hogy Oroszország hagyományos szerbbarátsága – így a szerbek oldalán várható beavatkozásának veszélye – körültekintő óvatosságra kötelez. Pedig lehetetlen, hogy ne tudták volna, mennyire képtelen a föltevés, hogy Oroszország, amely a hidegháborúban vesztes Szovjetunió örököseként semmit nem tett annak szétesése ellen, sőt Csecsenföld függetlenségi törekvésével szemben is tehetetlen volt, általában a Nyugatnak mintegy a zsebében volt, majd a boszniai szerbek érdekében fog expedíciós sereget küldeni, netán világháborút indítani.
És mégis e rosszhiszemű állítás unos-untalan ismételgetésétől volt hangos a világ. A nem kevésbé szemforgató fegyverembargó fönntartására futotta csak – a gaztettek elítélése és a béketervek kidolgozása mellett; egyedüli újdonság volt, hogy a világszervezet röpülési tilalmat léptetett életbe az ország fölött 1992 októberében.
Mivel persze ez sem oldott meg semmit, 1993 májusában a szerb támadásnak várhatóan leginkább kitett hat helyet az ENSZ által védett övezetnek nyilvánították, ezek biztonságát így garantálták. A már különben is katasztrofális helyzetet még tovább rontotta, hogy 1993. augusztus 28-án Bosznia horvát lakosságú vidékei is elszakadtak a most már csak a mohamedánok által támogatott központi kormánytól, és Herceg-Boszna néven új állam függetlenségét deklarálták. A harcok – bár horvát–mohamedán összecsapások addig is előfordultak – háromirányúak lettek, mindenki mindenki ellen háborúzott.
A káosznak még ezt a fokát is lehetett növelni. A Bihac környéki mohamedánok egyik vezetője Velika Kladusa székhellyel 1993. szeptember 10-én kikiáltotta „Nyugat-Bosznia” önrendelkezését. Javulást a következő év kezdett hozni. Bizonyára nem függetlenül Horvátország fokozatos magára találásától (ekkorra már több stratégiailag fontos területdarab viszszaszerzése segítette az ottani helyzet rendeződését), a boszniai horvátok február végén fegyverszünetet kötöttek a kormánnyal, majd március 18-án – egyenlő felekként – államszövetségre is léptek vele. Augusztusban a kormánynak, bár csak átmenetileg, a Nyugat-Bosznia fölötti ellenőrzés visszaszerzése is sikerült.
Az ENSZ-színekben jelen lévő NATO-erők sem tudták elkerülni, hogy belebonyolódjanak a küzdelmekbe. Februárban a röpülési tilalmat be nem tartó szerb repülőgépeket lőttek le, később ENSZ-kérésre be nem tartott egyezmények miatt már szerb célpontokat is bombáztak. Mindez azonban csak esetenkénti volt, vonakodó és tétova. Agressziójuk túl sokáig büntetlenül maradt, így a szerbekre a világ felocsúdása sem tudott kijózanítólag hatni. Meggyőződésükké vált, hogy a lényeget tekintve a külvilág tehetetlen, intései komolytalanok. Ezért mertek lerohanni 1995 nyarán két védett övezetet, az egyikben, Srebrenicában legyilkolni mohamedánok ezreit.
Nem is értékelték hibásan a helyzetet. Az ott állomásozó ENSZ-erők kísérletet sem tettek az áldozatok megvédésére, sőt segédkeztek átadásukban. Ennek és a szarajevói piac szerb lövetésének mégis következményei lettek. Szeptemberben a NATO légiereje már 335 szerb célpontot támadott. Szarajevó lövetésekor Horvátországban már folyamatban volt a Krajinai Szerb Köztársaságot fölszámoló hadjárat, amelynek végével csak a Duna mentén maradt szerb kézen horvát terület. Ennek későbbi átadásáról Horvátország részére egyezmény született az ENSZ közvetítésével.
Hamarosan Boszniában is folytatták előretörésüket a horvátok. 1995 októberére a Szerb Köztársaság vereséget szenvedett. A helyzetet még az évben rendezték kompromisszumos megállapodással az amerikai Daytonban tartott békekonferencián. Bosznia-Hercegovina konföderáció lett, amely Bosznia-Hercegovina Föderációból és a Szerb Köztársaságból áll. Területüket is ekkor határolták el. A legvitatottabb Brcsko körzet egy ideig tartó nemzetközi ellenőrzés után a két entitás közös birtoka lett. Jugoszlávia már csak két tagállamra, Montenegróra és Szerbiára, valamint az utóbbi valaha autonóm területeire szűkült.
Az autonómiájától 1989-ben megfosztott, önállóságát 1990-ben sikertelenül kinyilvánító Koszovóban mindeközben nem szünetelt az elnyomás. A konfliktus elkerülésére törekvő albánok a jugoszláv államtól függetlenül, mintegy a háttérben építették ki saját közigazgatásukat, reményeiket a világ közösségének támogatásába helyezve. Sikertelenül. Daytonban, ahová képviselőik meghívás nélkül érkeztek, a repülőgépről sem szállhattak ki. 1996-ban sikerült ugyan megegyezniük Szerbiával nyelvi jogaikról, de ez is papíron maradt. A betartást szorgalmazó tüntetést a következő évben a hatóságok kegyetlenül szétverték. 1998 elején a – szerb erők ellen már 1997-ben is merényleteket végrehajtó – albán félkatonai szervezet, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg bejelentette, hogy harcba száll a terület függetlenségéért.
Szerb biztonsági alakulatok érkeztek, mind nagyobb brutalitással léptek föl. Bár tárgyalásokat is folytattak, ezzel párhuzamosan özönlött a szerb hadsereg Koszovóba, a mészárlások elől az albánok tömegesen menekültek még a másik jugoszláv tagállam, a szerb akciótól magát távol tartó Montenegró területére is. Úgy látszott, hogy Szerbia vereségeinek sora után megkísérel leszámolni legalább a koszovói albánsággal.
Ez már az addig kevés erkölcsi bátorságot mutató Nyugatnak is sok volt. A népirtás leállítását követelő fölhívásainak eredménytelensége után a NATO 1999-ben szerb katonai célpontok bombázásával kényszerítette ki a szerb erők kivonását. Nemzetközi alakulatok érkeztek, a menekültek hazatérhettek. Koszovó az ENSZ igazgatása alá került, és 2008 februárja óta független állam. Időközben Montenegró is az önállóság útját választotta, népszavazást követően 2006-ban mondta ki függetlenségét.
Bár lezárult Európának a második világháború óta legvéresebb konfliktusa, hatásai tovább élnek – és nem csak egyéni tragédiákban. Koszovóban és Macedóniában maradtak kisebbségekkel kapcsolatos feszültségek, a boszniai konföderáció is bizonyulhat még törékenynek. Jugoszlávia föloszlása sem egészen teljes. A Vajdaság maradt – jelentős magyar kisebbségge