Debreczeni József és a Jobbik

Nemrég újra bebizonyosodott, hogy a magyar belpolitikai élet az abszurd történések előállítása terén egyedülálló gazdagsággal rendelkezik. A meglepetést ezúttal Debreczeni József szolgáltatta. A Gyurcsány Ferenc legbelsőbb bizalmasaként elhíresült közíró az egyik internetes portálnak adott interjúban azt az álláspontot fejtette ki, miszerint Orbán Viktor hatalmának megtörése érdekében még arra is képes lenne, hogy a következő parlamenti választásokon a Jobbik jelöltjére adja le szavazatát. Mindezt abban az esetben tenné meg, ha a nemzeti radikális párt csatlakozna az MSZP–LMP–Jobbik-koalícióhoz.
Debreczeni szavai már első olvasásra is megmosolyogtatók voltak. Elsősorban azért, mert eddig a többi balliberális politikussal egyetemben az ő számára is a szélsőjobboldalnak nevezett jelenség volt a megtestesült gonosz, a parlamentarizmust fenyegető veszélyek legszörnyűbbike. A szerző az elmúlt két évtizedben, ha másban nem is, de legalább a radikalizmushoz való viszonyában mindig következetes volt. 1993-ban az MDF-ből való kizárása például annak a folyamatnak a betetőzése volt, amelynek nyitányában náci alapvetésnek nevezte Csurka István nevezetes dolgozatát. Ennek ismeretében valóban meghökkentő fordulatnak tűnik, hogy szakítva elveivel immár a Jobbikot is azon erők közé sorolta, amelyeknek részt kellene venniük a Fidesz–KDNP kétharmadának a megtörésében. Ezzel a véleménnyel azonban gyakorlatilag egyedül maradt, ugyanis a Karácsony Gergelytől származó technikai koalíció ötletét gyorsan visszautasította mindegyik érintett. Az egyik legélesebb elhatárolódó nem más volt, mint Gyurcsány Ferenc. Ezek után végképp érthetetlen, hogy Debreczeninek miért kellett napirenden tartania egy olyan ötletet, amit talán maga a kitalálója sem vett komolyan. A legvalószínűbb magyarázat, hogy tovább erősödött benne az Orbán-fóbia, amit elsősorban az okozhatott, hogy a kormánypártok és az ellenzék népszerűségi mutatói között fennálló különbség jottányit sem csökkent a tavalyi választások óta.
A Debreczenivel készült interjú más érdekességet is tartalmazott. Kifejtette például, hogy az egyik legjelentősebb hazai gondolkodónak Bauer Tamás tekinthető, és amennyiben a Magyar Demokratikus Charta párttá alakulna, Gyurcsány pedig szakítana a szocialistákkal, akkor ebben a formációban neki is jutna majd hely. Azt a kérdés azonban, hogy szerinte Bauer is hajlandó lenne-e a Jobbikra adni a szavazatát, sajnos ebben a beszélgetésben nem vetették fel, mint ahogy az sem derült ki, hogy az SZDSZ egykori frontembere Debreczeni szerint vajon megtenné-e, hogy a leendő kampány során Árpád-sávos zászlókkal felszerelt közönség előtt tartson képviselő-jelölti kortesbeszédet. Nos, Bauer Tamást nyugodtan lehet ellenszenvesnek tartani, de azt nem szabad elvitatni tőle, hogy ő tekinthető a balliberális szürkeállomány egyik legkiszámíthatóbb személyiségének. Ami például a Szabad Demokraták Szövetségétől jobbra helyezkedik el, az nála csakis éles kritika tárgya lehet. Ennek jegyében egyébként már hetekkel ezelőtt élesen elvetette a Jobbikkal való öszszefogás lehetőségét. A Klubrádióban elhangzott beszélgetésben fejtette ki, hogy képtelenség olyan kampánystratégiát előállítani, ami egyszerre tudja megszólítani a nemzeti radikális és a szocialista törzsközönséget, vagyis ezzel az elképzeléssel nemhogy a kétharmados többség, de még az ötvenegy százalékos mandátumarány megszerzése is reménytelen vállalkozás lenne.
Debreczeninek a Jobbik iránti újsütetű szimpátiája tehát egyelőre nem több, mint az amúgy is romokban heverő szakmai hitel további mélységekbe való süllyesztése. Elmélkedésében azonban olyan tézisek is helyet kaptak, amelyek némileg nagyobb eséllyel bírnak arra, hogy realitássá váljanak. A pillanatnyilag semmilyen formában nem létező konzervatív-liberális pártképződmény ötletéről van szó. Lehetne vitázni arról, hogy pontosan mit is jelent a fenti két jelző így párban, és egyáltalán van-e társadalmi igény egy efféle tömörülésre, amikor egy polgári és egy kereszténydemokrata szerveződés szövetsége kormányozza az országot. Ez a disputa azonban értelmetlen lenne, hiszen aki ismeri a Debreczeni-féle logikai rendszert, az tudja a választ. Szerinte csakis olyan pártról lehet szó, amelyik úgy hangsúlyozza a konzervatív-liberálisnak nevezett értékrendet, hogy közben teljes mértékben független a Fidesztől, mi több, minden erőfeszítésével annak legyőzése érdekében politizál. Miután óriási, egyes becslések szerint milliós nagyságrendű azon választópolgárok száma, akik ma a bizonytalan preferenciájú voksolók sorába tartoznak, csöppet sem lenne logikátlan egy olyasféle kísérlet, amelyik jobbközép és liberális hívószavakkal operálva ezt a réteget célozná meg. Ilyesféle pártok azonban bőven akadtak a közelmúltban. A 2002-es választásokon a Kupa Mihály vezette Centrum, később pedig a Dávid Ibolya nevével fémjelzett MDF próbálkozott meg azzal, hogy egy akolba terelje a Fidesszel nem szimpatizáló, úgynevezett normális jobboldaliakat.
Mint köztudott, mindkét törekvés csúfosan megbukott. Ennek a konzervatív-liberális irányvonalnak egyedül abban sikerült maradandót alkotnia, hogy aktivitásával hosszú évekkel sikerült meghosszabbítania Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki és Demszky Gábor főpolgármesteri regnálását. Az ezért fizetett ár viszont hatalmas volt, hiszen számos, korábban elismertnek számító jobboldali politikus nullázta le a hitelességét. A legsúlyosabb következményekkel Dávid Ibolyának és Herényi Károlynak kellett szembenéznie, akiknek pályaíve a népszerűségi listák élmezőnyéből vezetett egyenesen a bírósági tárgyalótermekig.
Nem könnyű megérteni, hogy a megannyi bukás után miért akad még mindig olyan politikai véleményformáló, aki őszintén hisz abban, hogy az Orbán-ellenes, egyben Gyurcsány-párti „jobboldaliság” életképes koncepció lehet. Ráadásul úgy, hogy mindezt majd azok az egykori MDF-es, szocialista és szabad demokrata értelmiségiek fogják megvalósítani, akiknek fénykora a kilencvenes évekre tehető, és akik ma már nyugdíjaskorban lévő emberek vagy erkölcsi okokból mindenki számára vállalhatatlan alakok. Nem vitás, hogy a jelenlegi kormány számos intézkedése áll a kritikák kereszttüzében, és a bírálók között akadnak olyanok, akik kifejezetten konzervatív vagy liberális szemszögből próbálják bebizonyítani az elmúlt egy esztendő válságkezelő intézkedéseinek hibás voltát. Ennélfogva azon eshetőség sem zárható ki, hogy előbb-utóbb színre lép egy olyan szervezet, amelyik mindezeket összefüggő rendszerré képes szervezni. Ez a törekvés azonban csak akkor vezetne eredményre, ha a Fidesz–KDNP drámai módon meggyengülne, aminek viszont egy év után sincs semmi jele. Másrészt pedig annak is be kellene következnie, hogy az előző évtized leamortizálódott liberális értelmisége végre önmagától lelépjen a színpadról, megszabadítva az újonnan előtérbe kerülőket az elődökhöz való igazodás kényszerétől.
A belpolitikai erőviszonyok jelenlegi állása szerint egyik feltétel sem adott. A kormánypártok ma ugyanolyan fölénnyel nyernék a választásokat, ahogyan tavaly tették. Egy frissen alakult pártformáció legfeljebb akkor tudna magának helyet csinálni, ha a többi ellenzéki erőtől venné el a támogatókat. Ahhoz pedig, hogy ezen a téren érdemi változás történjen, éppen azoknak a Debreczeni- és Bauer-típusú értelmiségieknek kellene végre önkritikát gyakorolva visszavonulniuk, akik a Gyurcsány-kormány ámokfutásához való asszisztálásukkal döntően hozzájárultak a centrális pártszerkezet létrejöttéhez.