Egy furcsa pár és a pipafüst

Lukácsy Sándor és Mihancsik Zsófia nyolcrészes beszélgetését 1995-ben adta a Magyar Rádió Az ember az, amire emlékszik címmel. Lukácsy a tekintetben illeszkedhetett bele a Rádiószínház profiljába, hogy irodalomtörténész volt, a XVIII–XIX. század fordulójának és a reformkor irodalmának tudósa, továbbá eszes, jó svádájú férfiú, amiről egykor a Lyukasóra című irodalmi tévés vetélkedő nézői is meggyőződhettek.
Amikor Mihancsik ezt a beszélgetést a rádió számára rögzítette, évek óta nem volt a médium munkatársa. 1993-ban, a leghevesebb médiaháború idején lépett ki. Nem áldozatként, hanem e háború egyik leghangosabb és legharcosabb katonájaként, engesztelhetetlen jobboldalgyűlölő, mely érzület nehezen egyeztethető össze az általa hangoztatott toleráns liberalizmussal. Pályájának kifutása, hogy 2007 áprilisában szakított a Klubrádióval is. Az Orosz József és Bolgár György hangnemét elnéző adó vezetése úgy ítélte meg, hogy Mihancsik Hétzáró című műsora kiegyensúlyozatlan, továbbá az egyik adásban olyan kijelentést tett Orbán Viktorra, amit nem lehet eltűrni. A vezetés és az újságíró vitája hangos volt, levélváltásuk megjelent a napi sajtóban is. Médiaháború a másik fronton! A Magyar Rádió 2005-re túl volt az első háborúján, a Csúcs László alelnök által elbocsátott rádiósok többségét visszavették. Mihancsik nem ment vissza, őt visszafoglalkoztatták. Készített hosszú beszélgetést Nádas Péterrel, Kertész Imrével, s e sorozat részeként Lukácsyval.
Miért kerülhetett elő most az archívumból épp ez a felvétel? Minden bizonnyal nem Mihancsik előtti tiszteletadásból, inkább mert a 2001-ben meghalt irodalomtörténész furcsa szellemi pályát futott be. A keresztény középosztálybeli Eötvös-kollégista fiatalember 1945-ben az elsők között lépett be a kommunista pártba, és lett – mint maga fogalmazza – annak díszgoja. Erős lendülettel indult a karrier, a pártnak szüksége volt a lelkes ifjúra, aki 1947-ben a Valóság című folyóirat egyik alapítója, 1949 és 1951 között már a Gerő Ernő-féle Népművelési Minisztérium vezető munkatársa volt. Aztán a szépen ívelő pálya megakadt. Amiről Lukácsyék beszélgetnek – ideák, illúziók, kommunisták, gyerekek és nők –, orvosság a múlt századról egyre nagyobb számban képzett legendák ellen. Itt nincs mellébeszélés, itt a tények vannak kimondva. Lukácsy kiváló mesélő, Mihancsik pedig itt mértéktartó kérdező. Nehéz is kérdeznie. Az interjú, szemben a mai túltechnicizált darabokkal, szépen, levegősen megy előre, amikor Lukácsy pipája elalszik, megsercinti a gyufát. A történet lenyűgöző, és még csak az első három rész ment le, az ötvenes évek elejénél tartunk. Folytatása két hét múlva szombaton, a Kossuthon.
(Az ember az, amire emlékszik; Kossuth rádió.)