Elveszett jelentés

E hét szerdán Magyarországon először rendezték meg a magyarul ribisétának elnevezett happeninget. A szervezők eredeti szándéka szerint az eseményen részt vevő nők – ahogy ez a világ más nagyvárosaiban is megtörtént már – ledér öltözetben vonultak volna végig Budapest Belvárosán, hogy így hirdessék: a nőket érő erőszakért nem a kihívó öltözet, vagyis nem az áldozat a felelős. Munkatársnőnk részt vett a meneten, míg munkatársunk nézőként tekintette meg az eseményt. Két nézőpont: egy férfi és egy nő a magyar feministák akciójáról.

Természetesen több barátnőm is megígérte, hogy elkísér, de végül mindegyik lemondta, így egyedül álltam magas sarkú cipőmben a Deák téren délután hat előtt pár perccel. Körülbelül félszáz emberrel együtt arra vártam, hogy elinduljon az első budapesti ribiséta.
Meglepően sok volt a férfi és a külföldi. Az igen kompromittáló névvel felruházott esemény ötlete Torontóból indult, ahol idén januárban egy rendőr azt mondta, ha a nők nem akarják, hogy megerőszakolják őket, ne öltözzenek úgy, mint a ribancok.
Két hónappal később háromezren vonultak Torontó utcáira, többnyire nők, és nagy részt lenge öltözetben, hogy hirdessék, a törvénynek mindenkit egyformán kell védeniük, függetlenül attól, ki mit visel.
Azóta hatvan városban volt már hasonló felvonulás.
De nálunk miért éppen most? – kérdeztem előzőleg a hazai rendezvény szervezőjétől. „Mert most jutott eszünkbe. Más konkrét apropója nincs” – fejtette ki Kiss Nóra, és ezzel elindultunk. Vörös hajjal, rózsaszín miniszoknyában, szakadt neccharisnyában ordította a hangosbemondóba a luvnyakiáltvány pontjait. Azt, hogy a nem, az nem, akkor is, ha rövid a szoknyám, akkor is ha, sötét van, és senki sem látja, akkor is, ha mély a dekoltázsom, ha mindenki mással lefekszem. Akár szép vagyok, akár ronda, akár részeg.
Aztán jöttek a nyomasztóbb élethelyzetek, ahol jobban elmosódnak a kontúrok. A kiáltvány szerint azonban a nem nem marad akkor is, ha a szexiparban dolgozom, ha a főnököm vagy, ha a pasim vagy a rokonom. Bujtatottan magát Strauss-Kahnt is elküldtük a fenébe magyarul és angolul, dobszóra, de hiába. Valahol félúton a Vörösmarty tér és a Váci utca sarkán, a százhuszadik refrénnél elvesztettem a fonalat, és már csak az járt a fejemben, rövid nadrágomban lefagy a lábam.
Lehet, hogy vannak olyan érzékeny lelkű emberek, akik öt másodperc alatt a világ bármely pontján bármely társadalmi, vallási, nemi és etnikai csoporttal együtt tudnak érezni. Én azonban nem vagyok ilyen. Időre és adatokra van szükségem ahhoz, hogy elszabaduljon empatikus énem, s ezúttal ezek hiányoztak. Pedig ej, de jó is az, amikor összehajolnak a lelkek, és bebizonyosodik, nem fásult még el, nem égett ki teljesen az ember. De a felvonulás üzenete nem jött át. Ezt onnan is tudom, hogy egy nappal később megannyi kollégám kérdezte meg, hogy mit kerestem ott. A rendezvényről készült felvételeken többen felismerték a vádlimat, és édesanyám maga olvasta fel, milyen kommentek születtek a ribisétához fűződően az egyik internetes portálon. Kiderült, mind rondák és szexuálisan kielégületlenek voltunk, olyanok, akik a tíz ujjukat nyalnák meg, ha egyszer utánunk csettintene egy építőmunkás.
Valami elveszhetett a karneváli hangulatban, mert az lett volna a mondanivalónk, hogy senkinek sem kell szégyellnie magát, és senkinek sem kellene félnie attól, hogy segítséget kérjen, ha támadás áldozatává vált. Nincsen az a mellbimbócsillagos, tangás öltözet, amely legitimizálja az erőszakot. Talán van helye ennek a biztatásnak abban az országban, ahol előfordulhat, hogy E. Zsanett igazat mondott.