Egry József egész életművet öszszegző alkotásának reprodukciója szerepel a kiállítás meghívóján, plakátjain. Az Aranykapu című kompozíció a második világháború közepén született, amikor egyre inkább testközelből fenyegetett a történelmi dráma, amelybe az ország sodródott. 1942–43 tele a festőt és feleségét, Juliskát is megviselte, ahogyan 1942 karácsonya előtt írta naplójában, „mostanában minden vágyunk a tüzelőfa és a mielőbbi béke”. Ráadásul Budapesten lévő művei nemcsak a bombázások miatt kerültek veszélybe (s pusztult is el közülük legalább két és fél tucatnyi a műteremben), de például Csánky Dénes, a Szépművészeti Múzeum igazgatója miatt is, aki „a múzeum tulajdonában lévő képeimet a pincébe dobatta és az enyészetnek ajánlja…” És mégis, vagy éppen ezért: a határtalan szabadság felé halad a hajós az említett képen, mintha legyőzné a földi élet törvényeit, a bűnt, a fájdalmat, a félelmet, halad fényhidakon át az Aranykapu, az élet valamely más minősége, a teljesség felé. S ha a kép sugallatához hozzátesszük azt a félmondatot, amelyet a festő művészet és élet kapcsolatáról vallott, akkor érezzük meg igazán, ki is volt Egry József. „Én mindig azt festem, amit élek” – mondta. A fény legbelül, a lelkében élt. Ezért tartozik az olyan nagyságok sorába, mint amilyen a XX. századi magyar művészet történetében Csontváry, Gulácsy, Tóth Menyhért, Kondor Béla volt: utánozhatatlan, őseredeti. Különös módon abban is megegyezik velük, hogy művészete megítélésében, értékelésében kivételes módon szinte mindenben egyetértenek a művészettörténészek és a költők, akik oly gyakran állítottak fel eltérő értékrendet a modern magyar művészet alkotásairól. A legszebb elismerést talán Kassák Lajostól kapta, amikor azt jegyezte meg műveiről: „Érzem, hogy helyettem is szól ez a festő, s ha nem ismerném a képeit, önmagamat is kevésbé ismerném.”
Felfedezni, újraértékelni aligha szükséges Egry életművét, annál fontosabb tudatosítani értékeit, ahogyan azt teszi a Kogart Galéria életműtárlata is. Nem a „Balaton festőjét” idézi meg a kiállítás, hanem a teljes életművet, benne a korai, sötét tónusú, erős kontúrral festett képeket is, amelyeken a külvárosok és régi kikötők jellegzetes alakjai, a „megalázottak és megszomorítottak” játsszák a főszerepet, azokat a nyomorúságokat is megidézve, amelyeket a festőnek gyermekként meg kellett ismernie. Egrynek élete végéig a legfontosabb értékek közé tartozott a szociális, társadalmi igazságosság, az etika – ha nem így lett volna, nem is juthatott volna az Aranykapun át a teljesség világába.
(Fényhidakon át – Egry József, Kogart Ház, július 31-ig.)
origo.hu
A honvédelmi miniszter üzent a magyar katonákat becsmérlő Magyar Péternek
