Filozófus, ideológus és ámokfutó

Ha Breiviknek mindegy Norvégia, most az osztálylétszám teljes. Nem hiányozna hetvenhét fő igazolatlanul. Ha Breivikben nem támad föl a közéleti érzékenység, most örülhetne Norvégia. Jól járna mindenki. Ha Breivik a söntés pultjánál, két sör közt jelenti ki, hogy tengerbe a bevándorlókkal, hát isten neki fakereszt. A magyar kocsmafolklór is tele van szájlincselőkkel. A show-bizniszben a szájbőgőzés, a vendéglátó-ipari egységekben a szájlincselés az, ami menő. Szájbőgőzés, léggitár, szájlincselés, igen. A legnépszerűbb szájlincsmotívum szerint föl kell akasztani minden politikust. Vagy a Dunába velük! Mindenkivel a Dunába, aki nem tetszik! Főképp a sárga csekkek rajzásakor kellemes elképzelni, hogy valamit visz a víz. Ezek a szájlincselők – meglehet, a történelem kegyelméből kifolyólag – a legtöbbször maguk sem gondolják komolyan, amire úgymond vágynak. Hisz nincsenek helyzetbe hozva. Nincsenek abban a helyzetben, hogy módjuk volna egyáltalán komolyan gondolni, így aztán a légynek se vétenek. Ártatlanok? Pillanatnyilag ártalmatlanok.
Ha Breivik megmarad ezen a szinten, most örülhetne Norvégia. Ha Breivik, akárcsak sortársai, miután jól kidühöngte magát a pultnál, miután elküldte a francba a politikusokat és az idegeneket, hazamegy az asszonyhoz, leül a tévé elé, akkor Norvégia jól jár. Ha Breivik megmarad a közönyös, bár indulatos átlagpolgár szintjén, most senki se gyászolna. Nem tépnék ki szálanként hajukat az árván maradt anyák. Merthogy a legdurvább árvaság, avagy özvegység, minek is nevezzük, amikor a gyermek megy el előbb. Breivik, ha nem akar cselekedni a hazájáért, ha nem veszi szívére a norvég nemzet jövőjét, akkor mindez, amiről most itt beszélünk, nem téma.
Bizony-bizony, a közéleti érzékenység veszélyes üzemmód. Olykor kifejezetten közveszélyes. Többen vonnak párhuzamot – legutóbb Tóth Szabolcs épp e lap hasábjain – Breivik és Theodore Kaczynski, az Unabomber között. Ted Kaczynski előbb kivonult a civilizációból a maga kis, külön bejáratú Krisna-völgyébe, ám amikor ott a civilizáció utak és gépfűrészek formájában utolérte, felforrt az agyvize, bevadult, és megszervezte a maga ismét csak külön bejáratú kis bombaküldő szolgálatát. Csomagküldő szolgálat, bombaküldő szolgálat. Éveken át érkeztek az általa küldött levélbombák a legkülönbözőbb címzetteknek, no meg a hozzájuk csatolt világmegváltó üzenetek. Hisz az Unabombert, akárcsak a többi terroristát is, az ideológus, a filozófus és az ámokfutó kevercseként kell elképzelnünk. A hétköznapi erőszakhoz mindennek semmi köze. Szerintük, a terroristák szerint az, amit művelnek, nem is erőszak, hanem valami más. Egyfajta expedíció, küldetés. Ha Kaczynski nem indul el a maga öntörvényű útján, akkor az osztálylétszám most hárommal több. Akkor három gyanútlan ember számára nem postabontással érkezik a halál.
Akiknek számít, akiknek nem mindegy a világ sorsa, sora, bizony azok veszélyesek tudnak ám lenni. Közveszélyesek. Vagy önveszélyesek. 1968 után a legtöbb csehszlovák fiatal beletörődött a megváltoztathatatlanba, a „testvéri segítségnyújtás” után is éltek, tanultak és dolgoztak tovább. Ellenzékiségük megrekedt a kortárs könnyűzene és az avantgárd iránti rajongás keretei között. Egy idő múlva már nem érdekelte őket a prágai tavasz, Jan Palach viszont képtelen volt kortársaihoz hasonló egészséges apátiával beletörődni a megváltoztathatatlanba. Mondják, egyes túlérzékeny emberek két végin égetik a gyertyát, ő a prágai Vencel téren 1969. január 16-án szó szerint elégette, felgyújtotta magát. Így tiltakozott a szovjet megszállás ellen. Hősnek tekintjük, tartjuk ma, de abba nem gondolunk bele, hogy nem csak Breivik áldozatainak volt anyjuk, neki is volt édesanyja. Vajon mit szólt mindehhez annak idején a mama? Büszke volt rá, vagy azt zokogta: hát ezért neveltelek föl, fiam? Hogy békeidőben itt meghaljál nekem? Az önpusztítás bizonyos esetekben hőstett, ám nem feltétlenül követendő példa. Jan Palach önkéntes tűzhalálát egyébiránt az öngyilkos terroristák „hőstetteitől” egy alapvető momentum különbözeti meg, amiért cselekedete tiszteletet parancsol, hogy ő kizárólag a saját életével élt vissza, míg az öngyilkos terrorista erre nem felkészült ártatlanokat is perbe, halálba von. Itt jegyzem meg, hogy vannak, akik szerint Breivik „műve” azért befejezetlen szimfónia, mert önmagának megkegyelmezett. A típusosan tökéletes, a befejezett ámokfutás mindig az elkövető öngyilkosságával, önkezű mártírhalálával ér véget.
A közéleti érzékenység ön- és közveszélyes üzemmód, egyszersmind energia. Olyan, akár az atomenergia. Jó és rossz célra egyaránt használható. Aztán persze Csernobilnál és Fukusimánál kiderül, hogy a jó célra használt energia sem okvetlenül segítőkész. Gondoljunk bele, a közéleti érzékenység, a világ sorának keresztként való magunkra vétele vezetett a Breivik-jelenséghez, de hasonló lelkiállapottól vezéreltetve lépett a kiterjesztett felelősség ösvényére Teréz anya is. Az ámokfutás sokak szerint kiterjesztett öngyilkosság. A kiterjesztett felelősség mi? Ámokölelés netán? Teréz anyát boldoggá avatta a római katolikus egyház, Breiviket vélhetőleg életfogytiglanira ítélik, a norvég jog írott malasztjával dacolva.
Lám-lám, a közéleti érzékenység hatására egyesek szentek, mások terroristák lesznek, s a közéleti tevékenység szürke zónájában tömérdek olyan ember is akad, aki nézőponttól, megítéléstől függően szent vagy terrorista. Kristóf Veronika, akit a közéleti érzékenység a Sea Sheperd – a Tenger Pásztorai – radikális bálnavédő szervezet aktivistájaként egész az Antarktiszig sodort, a japán kormány szemében terrorista, mások szemében viszont inkább szent, hisz képes volt a bálnák életéért saját életét kockáztatni. Radikális állatvédők olykor festékkel öntik le a sztárok bundáját. Hőstett ez vagy terrorakció? Ki-ki megítélheti a saját szája íze szerint. És mi van a politikusokkal?
Saját bevallásuk szerint a politikusok szentek, na nem azért, mert a közmondás szerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, hanem azért, mert állítólag ők is értünk és nem ellenünk haragszanak. Értünk élnek, a közügyek prófétái, apostolai ők. Saját bevallásuk – adóbevallásuk? – szerint életpályájuk egyfajta önfeláldozás, mártírium. Gyurcsány Ferenc is konokul eltökélt ábrázattal néhányszor már megmagyarázta nekünk, mekkora önfeláldozás is a részéről, hogy nem szimplán csak meggazdagodott, hanem értünk hajlandó volt odaállni a záptojásesőbe. Adódik ilyenkor a kérdés, mi a veszélyesebb: a bírvágy vagy a küldetéstudat? Mielőtt azonban végképp elítélnénk a küldetéstudatos politikusokat, hajoljunk meg gróf Széchenyi István előtt. Ha más példája nem, hát az övé okvetlenül bizonyítja, jó értelemben is létezhet közéleti, politikai küldetéstudat. Ha Széchenyi István a tizenkilencedik század elején így szól Magyarországhoz: ne zavard köreimet, akkor egy Lánchíddal és egy Magyar Tudományos Akadémiával minimum szegényebbek vagyunk. És ha Teréz anya vagy Albert Schweitzer marad közömbös a fájdalom iránt, vajon hol tartanánk? Ugyanezen az alapon persze azt is kérdezhetjük, hol tartanánk vajon akkor, ha nem szorul össze Hitler szíve a munkanélküliség láttán? S hol tartanánk akkor, ha nem fáj a gyermekmunka Marxnak? És vajon mire jutottunk volna mi, magyarok akkor, ha nem érez különös felelősséget hazájáért Gyurcsány Ferenc?

A szerző író