Gótikus templom Beregdarócon

Bereg kevéssé ismert tája a történelmi Magyarországnak. Pedig fontos események színtere volt az Árpádok korában: a későbbi vármegye külső határát alkotó Kárpát-vonulat szorosán át, Vereckénél jött be a honfoglalók fő serege, és „amikor megérkeztek – írja Anonymus –, azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak”. Az ország birtokba vételét követően sokáig, egészen a XIV. század elejéig királyi kézben maradt a vizekben is gazdag erdővidék, ahol a vadászáson túl a keleti határt – az „orosz kaput” – is őrizték. I. András király 1048-ban az ország harmadát kitevő keleti részeket átadta öccsének, Béla hercegnek. Utódja, Salamon királysága idején – 1063 és 1074 között – I. Béla három fia, Géza, László és Lambert herceg uralkodott a dukátushoz tartozó földeken. A Kárpátok gerince és a Tisza közötti ispánság központja Bors vára volt – a mai Mezővári (Ukrajna) helyén –, a körülötte a XI. században kialakult határvármegye (marchia) neve: Borsova. Csak a XIII. század elején jelent meg a Bereg elnevezés, 1214-ben beregi „erdőóvó” és beregi ispán szerepel oklevélben, 1232-ben a beregi királyi uradalom gondnokát említik, majd a tatárjárás után szokásossá lett a Bereg név használata. Az egri püspökség 1271. évi kiváltságlevele Bereget és Ugocsát a szent királyok régi vadászóerdejének nevezi.
Borsova ispánság legrégebbi lakói közé tartoztak a határőrző íjászok – rájuk vall a Lövő falunév –, az Őr, Őrmező, Őrpátroha nevű települések, a Besenyő és Székely falvak szintén katonáskodó (vendég) népekre utalnak. A legrégebbi birtokos nemzetségek között bőven találunk német eredetűeket: a Gut-Keledek Szent István idejében bajor földről érkezett lovagok leszármazottai, a Lambert herceg alapította Beregszász neve Rajna-vidéki német telepeseinek emlékét őrzi. Különféle nemzetiségűek lehettek a királyi erdőőrök, vadászok, vadfogók és -nyúzók – ez utóbbiakat hívták darócoknak, az ő emléküket idézik a Daróc helynevek országszerte.
Beregdaróc neve 1284-ben bukkan fel oklevélben, Drauch alakban, mint a Gut-Keled nemzetségbeli Daróci család birtoka. Az 1301. évi osztozáskor István fia, János kapta meg a falut, ugyanő 1307-ben két további helység – Séd és Kirva –, 1320-ban a szatmári Pete földesura is volt. János 1327-ben eladni kényszerült a szomszédos Gelénes felét, tehát az is a birtokai közé tartozott. A Daróciak leszármazottai 1423-ban eladták birtokuk egy részét a Várdai fiaknak (a nagyhatalmú Várdai família szintén a Gut-Keled nemzetségből származott).
A pápai dézsmajegyzék szerint Daróc egyháza után 1333-ban három, 1335-ben négy garas tizedet fizettek. Sem a pap nevét, sem a templom védőszentjének kilétét nem ismerjük, s ebben az időben még csak egy román stílusú vagy korai csúcsíves egyháza volt a településnek. Alapfala nyomait megtalálták az újabb épület belsejében. Az egy évszázaddal később, 1436-ban kelt összeírás torony nélküli kőtemplomról emlékezik meg, amelyhez sírbolt és harangláb is tartozott.
A mai formájában látható, tisztán gótikus stílusú és alaprajzú templomot 1465 körül építette a Daróci család. Keletelt tengelyű, nyolc méter széles és 12 méter hosszú hajóból és hét méter hosszú, keskenyebb szentélyből áll, amelyeket magas, csúcsíves diadalív választ ketté. Az apszis támpillérek nélküli, pedig tekintélyes, faragott kőgyámokon nyugvó, kőbordás keresztboltozat borítja. A zárókövek címer formájúak, eredeti vörös festéssel, a teret két csúcsíves ablak világítja be; a hajó déli oldalán szintén két, kétosztású kőrácsos ablak nyílik. Mindezek az alattuk látható egyenes szemöldökű ajtókerettel együtt a XV. század végi érett gótika emlékei, s idekívánkozik, hogy a Daróccal szomszédos Beregsurány egykorú templomával olyan erős hasonlóságot mutatnak, hogy azonos építőmester munkáinak tekinthetők (Surányról és templomáról lapunk 2008. március elsejei számában jelent meg írás).
Beregdaróc – és Surány – templomának gótikus részét egyértelműen jelzi a vízszintesen végigfutó, kőpárkányos lábazat. Mindkét egyház a XVI. század óta a reformátusoké, ott is, itt is később épült a nyugati harangtorony, a harminc méter magas daróci 1838-ban. Az 1862-ben történt belső renoválás előtt középkori freskók maradványairól is szól a fáma, amelyeket levertek és bemeszeltek.
E magas színvonalú, míves beregi építkezések kulcsa a két helységtől alig kétórai járásra lévő – ma határon túli – Beregszászban keresendő. A várost Nagy Lajos 1342-ben szabad királyi rangra emelte, Ferenc-rendi és domonkos kolostort alapított benne. Plébániatemplomát Zsigmond király idejében, 1418-ban építették újjá. Ami pedig a bevezetőben említett, Bereghez kötődő történelmi eseményeket illeti, 1233. augusztus 20-án különös találkozó színhelye volt a beregi erdő. Az eset előzménye az 1222. évi Aranybulla, a király és a köznemesség közötti megegyezés alaptörvénye, amelynek végrehajtását mind türelmetlenebbül várták a rendek. 1228-ban Béla királyfi – apja nevében és pápai felhatalmazással – hozzáfogott az adományok jogcímének felülvizsgálatához, a fölöslegesnek és haszontalannak ítélt örökadományok visszavételéhez. Rendteremtő akciója, amelynek célja az ország III. Béla korabeli rendjének visszaállítása volt, három év alatt befejeződött: II. András 1231-ben kiadta második dekrétumát, az Aranybullát megerősítő 25 törvényi rendelkezést. Végrehajtása – a „szerzett jogok” sérelme miatt – olyan erős ellenállásba ütközött az érintettek részéről, hogy a pápa legátust küldött Magyarországra az egyház és az uralkodó támogatására. Jakab domonkos szerzetes, a legátus 1233. augusztus 20-án a beregi erdőben találkozott II. András királlyal. Megkötötték az úgynevezett beregi egyezményt, amely kiátkozás terhe melletti esküvel kötelezte az uralkodót és utódait az Aranybulla megtartására.