Hamis próféták végideje

Minden fontos, kivéve a minden: civilizációnknak épp e fejleményével nem akart békülni Chesterton 1905 körül. Bár ez a londoni, anglikánból katolizált ír úgy írt, hogy tolla előtt le kellett tenni a fegyvert, a helyzet nem sokat változott. Olvassuk csak, mintha a jelen magyar viszonyokról értekezne: „A parlamenttel kapcsolatos véleménykülönbség számít, de hogy milyen véleménykülönbség áll fenn az eredendő bűnnel kapcsolatban – az egyáltalán nem! Az adóügyi kérdésekkel kapcsolatos véleménykülönbség számít, de az emberi létezéssel kapcsolatos véleménykülönbség nem számít semmit.” Bizony tartósan háttérbe szorult a nyugatias, töltekező-költekező világunkban a vallás kérdése, az európaiakból, magyarokból szinte már kivész az „egészre rákérdezés”.
Nálunk a vallási meggyőződésből (szándékolatlanul?) még viccet is csinált a Németh Miklós kormánya idején sebtiben meghozott egyházügyi törvény. Egy napon arra ébredtünk, hogy már három és fél száznál több szerveződés állítja magáról, hogy egyház. És még (bírósági) papírja is van róla. Ilyen a szó szoros értelmében a világon nincs! Boszorkányok, táltosok, taoisták „egyházasodtak el”, vagy például hajléktalanokkal foglalkozó alapítványok, csak mert éppen a melegedőjük sátorajtaján áttántorgók után akartak (sikerrel) fejkvótát beszedni. Pár tálca zsíros kenyérért és száz ellenőrizetlen aláírásért cserébe.
A törvényeknek azonban a valósághoz kell igazodniuk, a nemzet javára. Ha a minap meghozott új egyházügyi törvény azt írja elő, hogy a parlament döntsön arról, milyen egyházakat, vallási közösségeket vegyen nyilvántartásba, azzal szép lassan a Kossuth térről szétsugározhat az egész országba: valahol azért fontos a világkép, a vallási meggyőződés, nem lehet belőle se gúnyt, se ipart űzni!
Szóval mégiscsak javulhat a helyzet: ugyan továbbra is főleg parlamenti döntésekről beszél majd az ország, ám ezek között rendre feltűnnek most már a fontos vallásügyiek. Ezt teszi lehetővé a lelkiismeret és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallási felekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény, amelyet már a köztársasági elnök is aláírt. Így az eddiginél sokkal inkább köztéma lesz, hogy amely csoport még csak húsz esztendeje sem tűnt fel, de már lelkek fölött akar befolyást szerezni – és/vagy kiegészítő normatívát egyházi közszolgálat címén –, azt vajon regisztráltassák-e a honatyák. Vagy legyen inkább csak társadalmi szervezet? Hiszen vallási egyesületként azok sorában is kaphat adóegyszázalék-felajánlást, már ha három éve működik. Aztán: akarjon-e egyházi pedigrét vásárolni családrobbantó szekta? Vagy a világuralmat a nemzetbiztonsági kockázat komolyságával megszerezni kívánó ál-vallásiszervezet, amely mellesleg hazugságvizsgáló gépekkel seftel vám- és adómentesen…?
Több mint szórakoztató, hogy Bartus László Amerikai Népszavá-s zsurnaliszta hogyan látja az új helyzetet (Isten szent barmai, július 13.). Egyesíti azokat a vádakat, amelyek a balliberális mezőben aszály idején is burjánoznak. Mi több, Bartus lázadásra hívja fel a kisegyházakat és más világvalláshoz tartozó vallási közösségeket, de talán még a szektákat is, amelyek kimaradtak a törvény mellékletéből. Ott ugyanis a parlament első körben egyháznak vagy vallási közösségnek tizennégy szerveződést ismer el. „Harcoljatok jogaitokért, menjetek az utcára, tüntessetek az amerikai követség előtt, írjatok levelet a világsajtónak, (…) lármázzátok fel a világot” – mozgósítana a vallásos világfi. Minderre azért bujtaná az említett csoportokat, mivel „egyházként nem működhetnek tovább, s ez betiltást jelent”. Hihetetlen: azt, hogy az új egyházügyi törvény bő tucat egyházat ismer el első körben, a többinek pedig felkínálja, hogy megugorják a jól szabályozott követelményeket, Bartus „a vallásszabadság eltörléseként” bélyegzi meg.
A szerző eksztatikus vonaglása a következő mondatában válik a leginkább zavarba ejtővé: „Orbán fasiszta állama és a Vatikán egyezsége létrejött, hozzájuk csapódtak még azok a haszonlesők, akik alárendelték magukat a katolikus egyház főségének és érdekeinek a pénzért.” Idesorolja a Hit Gyülekezetét is, amely pedig egykor „a vallásszabadság zászlóját vitte”.
Remélem, felér egy mértéktartó szedálással: az új alkotmány, amelyet az Amerikai Népszava főszerkesztője gyűlöl, éppúgy kiköti a lelkiismeret és vallás szabadságát, mint a belőle kiinduló sarkalatos törvény. Majd csak figyelje meg Bartus, aki olyasféle végidőmenetrendet sejtet, amelyben a katolikusság lesz a Jelenések könyve-beli „nagy parázna”: ahányszor csak hazatér, ő maga is nyugodtan gyakorolhatja vallását abban a kisközösségben, ahol ilyen furák a vallási tanok.
Meg kell hagyni, a jogszabály valóban kiköti: „Az egyház elnevezést csak a törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti.” No de itt csak a szó eredeti, történelmi jelentésének védelméről van szó! Fussa csak át a törvénymellékletet a cikkszerző. A már nyilvántartásba vettek e cím alatt sorjáznak: „Az Országgyűlés által elismert egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek.” Vagyis: lehetséges vallásfelekezetek és vallási közösségek bejegyzése is.
A törvény tehát nem zár le semmit, sőt maga rendelkezik arról, hogy más szervezeteket is regisztrál, akár egyházként is, ha jogszerű kérelmet nyújtanak be a miniszterhez, és teljesítik a bejegyzés feltételeit. Olyanokat, mint a vallási tevékenység elsődlegessége, tisztességes hitvallás és rítus megléte vagy az, hogy legalább húsz éve, szervezett formában működnek, hogy a bekért adatok helytállónak bizonyulnak és így tovább.
Hadd prófétáljak én is valamit: szinte bizonyos, hogy jövő ilyenkor már vagy negyven nyilvántartásba vett egyház, vallási közösség lesz hazánkban. Az igaz, hogy első körben csak keresztény, zsidó közösségek kerültek a listára, amelyekkel az állam kooperálni akar, de hát hogy ne volna joga, hogy azt akarja: a történelmi és társadalmi beágyazottság, a bevált közszolgálat meglétével nekik el lehessen kerülni a felülvizsgálatot?
Bartust nagyon zavarja, hogy az egykor viharosan elhagyott közössége, a Hit Gyülekezete máris helyet kapott a rajtvonalon. Sajnálkozik, hogy a gyülekezet elárulta a vallásszabadság ügyét. Mi ne így közelítsük meg a kérdést, hanem úgy: a nyughatatlan szerző jelenlegi kicsiny gyülekezete távolról sem bír olyan ismertséggel, intézményhálózattal, mint amely vallásszervezetből kiszakadt. Ez alapján a ráadásul három évtizedes múltra visszatekintő neopünkösdista Hit Gyülekezete a január elsejei kérelmezés után úgyis a leghamarabb kapta volna meg azt a helyet, ahol most van. Annak ellenére, hogy „társadalmi elismertségével” csak „társadalmi elutasítottsága” vetekszik…
Bartus tanainál is érdekesebb: miért nem a Kereszténydemokrata Néppárt utolsó pillanatig futó törvénytervezetét fogadta el a parlament július 13-án? Ismeretes, a KDNP javaslata három fokozat (A, B, C) szerint ismert volna el egyházakat, vallási közösségeket, több mint negyvenet. Két dolog sejlik ebből. Az egyik, hogy Lázár János Fidesz-frakcióvezető megállapítása – „ez nem egy koalíciós kormány” – nem csak az interjúadó véleménye. A másik: a Fidesz a legegyszerűbb, leggyakorlatiasabb szaktörvényt akarta.
Sokan vélik, a gyors cserének az volt az ára, hogy egy tekintetben ellentmondásos maradt a szöveg: kell-e a bejegyeztetési kérelemhez ezer tag aláírása vagy sem. Bánjuk-e a koherenciazavart, már ha az? Hozzon csak mindenki (valós nevekkel!) ilyen ezres listát – a biztonság kedvéért…