Hitler interjúja a Fehér Egérnek

Lassan elfogynak a második világháború veteránjai, egymás után halnak meg az utolsó életben maradt hősök. Múlt vasárnap Nancy Wake, a világégés egyik leghíresebb ügynöke, a francia ellenállás legendás tagja is elhunyt, alig egy hónappal 99. születésnapja előtt.

Zord Gábor László
2011. 08. 20. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egy dolgot mondhatok: sok németet megöltem, és csak azt sajnálom, hogy nem öltem meg többet – aligha lehetne jobban öszszefoglalni az 1912-es új-zélandi születésű ügynök ars poeticáját, mint egykor adott saját nyilatkozatával. Ausztráliából, ahol felnőtt, zaklatott családi viszonyai elől alig huszonévesen Európába szökött, s a kor kozmopolita közegében elvegyülve – amerikai kitérőkkel – újságírónak képezte magát. A harmincas években párizsi bázisról dolgozott az amerikai tulajdonú Hearst lapcsaládnak, és tanúja volt a nemzetiszocializmus felemelkedésének, amelyet visszaemlékezései és hivatalos életrajzai szerint kezdettől fogva ellenszenvvel figyelt. Két élményt azonban szinte minden őt tárgyaló szócikk kiemel. Az egyiket 1933-as bécsi kiküldetése során élte át, amikor interjút készített az éppen ott tartózkodó, már Németország élén álló Adolf Hitlerrel. A másikat ugyanott, de már 1938-ban, az anschluss után, amikor tanúja volt zsidók nyilvános kínzásának, amint óriási kerekekre láncolták és azon ostorozták őket a nácik. Rájött, hogy mekkora veszélyt jelent a német vezető, és ettől kezdve az általa megtapasztalt gonosz legyőzésének szentelte magát.
1937-ben megismerkedett, majd 1939 novemberében – azaz a második világháború kitörése, a német–francia hadiállapot beállta után – összeházasodott Henri Edmond Fiocca jómódú marseille-i üzletemberrel. Az ország elleni német támadásig a felső osztályok „pezsgő és kaviár” életét élték, amikor azonban a Wehrmacht előrenyomulása miatt gyorsan összeomlott választott hazája, útja automatikusan vezetett a formálódó ellenállásba. Kezdetben üzeneteket és ételt vitt a bujkálóknak; köztiszteletben álló üzletember feleségeként relatíve könnyen mozoghatott, s közben ismeretséget kötött német katonákkal, hogy információt szedjen ki belőlük. Rátermettsége hamar megmutatkozott ehhez az új munkához. „Amikor elmentem egy ellenőrző pont mellett, a posztolókra kacsintottam, és megkérdeztem tőlük, hogy nem akarnának-e átvizsgálni. Istenem, milyen pimasz kis flörtölő dög voltam!” – nyilatkozta később ezekről az időkről. Az egyik legjelentősebb érdeme ekkoriban az volt, hogy a Pireneusokon keresztül mintegy ezer személy, az üldöztetés elől menekülő zsidó vagy a megszállt terület felett lelőtt brit pilóta átjutását segítette a nácikkal szimpatizáló, de a háborúban semleges Spanyolországba, ahonnan azok már könnyebben átjuthattak a szövetségesekhez. Tevékenysége nem maradt rejtve: a Gestapo, amely Fehér Egér névvel illette, ötmillió frank vérdíjat tűzött ki a fejére, s volt idő, amikor a keresett személyek listájának élén állt. 1943-ban menekülnie kellett, férjének azt hazudta, hogy vásárolni megy, de a valóságban ekkor látták egymást utoljára. A férfit ezután elfogták a németek, és vallatásnak vetették alá, ám nem árulta el feleségét, amiért az életével fizetett. Wake is csak hajszál híján jutott ki az országból, egy alkalommal a vichyi hatalom rendőrsége is őrizetbe vette, ám végül elengedték.
Angliában a különleges műveleti végrehajtó alakulat tagja lett, és immár hivatalosan is kiképzést kapott az ellenséges vonalak mögötti akciókra. 1944 áprilisában ejtőernyősdeszanttal tért vissza Franciaországba, ahol az ellenállók csoportjaival (Maquis), sokszor azokat vezetve vett részt a nyári angolszász partraszállás előkészítésében, majd az ország felszabadítását célzó műveletekben. Egy alkalommal 500 kilométert kerékpározott, hogy életfontosságú rádió-rejtjelkulcsokat pótoljon.
A győzelem sok elismerést, kitüntetést hozott számára Nagy-Britanniában, Franciaországban, az Egyesült Államokban, ám Ausztráliával, ahonnan életpályája elindult, nem volt szerencséje. Visszatérve többször indult képviselő-választáson, de minden alkalommal megbukott. Kitüntetést sokáig nem kapott, egy idő után pedig nem is fogadott el Ausztráliától, erre végül csak 2004-ben került sor. Mielőtt megtört volna a jég, a nyilatkozataiban rendkívül szabadszájú asszony, rá nagyon is jellemző stílusban így kommentálta a próbálkozásokat: „Legutóbb, amikor az ausztrál kormány felvetette, hogy kitüntet, azt mondtam nekik: dugják a medáljukat oda, ahova a majmok szokták a mogyorójukat!”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.