Hullámhossz

Tízszer nyerte meg a hazai vitorlássport legrangosabb versenyének tartott balatoni Kék Szalagot, de a küzdelem még mindig motiválja. Pontosabban az, hogy újra és újra sikerüljön a legjobbat kihozni magából és legénységéből. Litkey Farkassal csapatépítésről és a méltó elmúlásról is beszélgettünk Lisa nevű hajóján.

Újra megnyerték a legismertebb hazai vitorlásversenyt, a Kék Szalagot. Hogyan válhat valaki taggá a Balaton legmenőbb hajózó csapatában?
– Tizennégy–tizenhat főből áll a teljes legénység, nyolc éve már, hogy együtt versenyzünk. Korábban nem volt jellemző, hogy ennyien legyenek egy vitorlás hajón. Amikor elkezdtem összeállítani a társaságot, azt gondoltam, nekem minden posztra a lehető legjobb, legprofibb emberre van szükségem. De ma már tudom, nem ettől lesz igazán hatékony a legénység, hanem attól, hogy a maga helyén mindenki jól teljesít, s hogy megvan az összhang a fedélzeten lévők között. Vagyis nem a kiugró egyéni teljesítmény fontos, hanem hogy a csapat jól teljesítsen.
– De mégiscsak ön irányít. Ez milyen emberi kvalitást igényel?
– A Kék Szalag megnyerése mögött hatalmas munka van, kemény edzéseket tartunk, táborozunk, ezekről senki sem hiányozhat. A csapatban maradás szabályait mindenki ismeri és elfogadja. Hogy minden jól működjön, feltétlenül fontos tulajdonság a határozottság. És persze nagyon kell szeretni versenyezni.
– Mi történne, ha valaki nem hajtaná végre az utasításokat, felülbírálná a döntéseket?
– Ilyen helyzet nem állhat elő, hiszen nagyon öszszeszokott csapat vagyunk, s nem véletlen, hogy kik jönnek velünk a fedélzetre. Elengedhetetlen a bizalom, anélkül nem működik a dolog.
– A sikerhez katonás rend szükséges…
– Igen, ez érdekes hasonlat. Nagy-Britanniában a vitorlázást a történelem miatt is nagy tisztelet övezi, ők már Nelson admirális idejében megtanulták, hogy aki a vizet, pontosabban a tengereket uralja, az uralja a világot is. A tengernagy Trafalgarnál hatalmas vitorlázó tudásról tanúbizonyságot téve egy kockázatos manőverrel az oldalirányban hatalmas tűzerővel felszerelt francia–spanyol csatahajók mögé tudott kerülni, s onnan legyőzte őket. Bár ő maga nem élte túl a csatát, a háborút ezzel megnyerték a britek. Napóleonnak pedig végleg le kellett mondania a szigetország elfoglalásáról. Nálunk szerencsére nem vérre megy a verseny, de jó irányítás, pontosan kidolgozott stratégia és rend nélkül nincs esélyünk a győzelemre.
– Ez azt is jelenti, hogy a hajón nem számít, ki mit ért el a szárazföldön, mekkora hatalma, mennyi pénze van?
– Amikor a hajó fedélzetére lép az ember, személyisége egy részét a parton kell hagynia. A tudást és a fegyelmezettséget persze nem. A hétköznapokon csapatunkból többen hatalmas cégeket irányítanak, milliárdokról döntenek, de ennek a nyílt vízen semmi jelentősége. Ők általában azért jöttek le a vízhez, hogy kikapcsolódjanak, hogy a szabad hétvégéken egészen mást csináljanak, mint az irodájukban, s persze sportteljesítményre, fizikai megterhelésre vágynak. Örülnek, hogy a legfontosabb döntéseket itt végre nem nekik kell meghozniuk. A hajón más a hierarchia, s ezt mindenki elfogadja.
– Cégvezetőket említett. Jellemzően kik vitorláznak ma a hazai vizeken? Csak a gazdagok engedhetik meg maguknak ezt a sportot?
– Használt vitorláshoz egy-másfél millió forintért hozzá lehet jutni. Versenyzéshez évente még ennyit rá kell költeni. Ha csak túrázni, kikapcsolódni szeretnénk, akkor a felét vagy annál kicsit kevesebbet. Az én mércémmel és a mai magyar valóságot ismerve erre azt mondom, igen, aki megengedheti magának, hogy vitorlás hajót tartson fenn, tehetős embernek számít. Persze aki elhivatott, s hajlandó áldozni rá, tisztességes munkával jó eséllyel megteremtheti ennek a feltételeit. A versenyekre meglepő módon gyakran nehéz összehozni a csapatokat, körülbelül harmadával kevesebben vitorláznak a Balatonon, mint amennyi embernek lenne hely és jutna feladat a hajókon. Vagyis lehetne akár ingyen is vitorlázni.
– A legjobb autóversenyzők megélnek a sportból, a Forma–1 hatalmas üzlet. A hajós versenyek eljuthatnak valaha erre a szintre?
– A vitorlázásból önmagában ma még nem lehet megélni Magyarországon. Ennek az az oka, hogy nem jelentek meg olyan befektetők, akik csapatot akarnának építeni például azzal a céllal, hogy önmaguk, illetve cégük presztízsét emeljék. Pedig a vitorlássport nagyobb értéket teremt, mint amennyit kér érte. Szponzorok persze léteznek, akinek nincs pénze, felmatricázza hirdetésekkel a hajóját. Mi is ezt tesszük, a cégünk pedig különféle eszközökkel, felszerelésekkel kereskedik, vitorlásiskolát működtetünk. Hajóra azért szállunk, mert ez az életünk, fizetést senki sem kap érte, ellentétben például az America-kupán induló csapatokkal, amelyek tagjait alkalmazzák, s jól meg is fizetik. (A világhírű versenyt egy szkúner hajóról, az Americáról nevezték el 1851-ben – Gy. Zs.) Remélem, hamarosan idehaza is elindulunk ebbe az irányba.
– A kilencvenes évek vadkapitalizmusa a Balaton partján is végigsöpört. A vitorlázók körében nem jelent meg akkoriban hirtelen nagyon sok gazdag, de nem odaillő ember?
– A valódi sport, a versenyzés világáról tudok beszélni. Itt, a kenesei kikötőben jelenleg körülbelül kétszázhetven vitorlást tartanak, tíz százalékuk versenyhajó, s még körülbelül tíz százalék nem az, de indulnak velük futamokon. A Garda-tavon tízezer hajót tartanak, a másfélszer nagyobb Balatonon összességében harmadennyit. Vagyis hely még lenne a vízen. Ami a pénzt illeti: azzal önmagában nem lehet megvenni a sikert. Örülök, ha minél többen hajóra szállnak.
– Nem is olyan régen a laikusoknak a vitorlássport egyet jelentett Fa Nándorral. Ő magányos versenyző, ön pedig csapatmunkáról beszél. Melyik a jellemzőbb?
– Fa Nándor zseni, teljesítménye a csodával határos. Ő a szóló földkerülést választotta, de nem ez az egyetlen, a vitorlázás csúcsának tartott verseny. Csapatok is indulhatnak földkerülő bajnokságokon, illetve cél lehet az olimpiai szereplés vagy az America-kupán való indulás. Mindegyik más embert, más felkészültséget igényel. Jó fizikumra és nagy lelkierőre minden esetben szükség van, Fa Nándor mindkettőben nagyon jó. Gondoljunk csak bele: az egyik magányos földkerülő versenyzőnek indulás előtt és az út teljes időtartama alatt is mérték a pulzusát, megfigyelték az életritmusát. Az adatokat kielemezve azt állapították meg, hogy az illető a három hónapos út során egyetlen percet sem töltött mély alvásban, legföljebb igen rövid időre pilledhetett el néha, hiszen folyamatosan figyelnie, koncentrálnia kellett. Ez egy testileg-lelkileg nem kellően edzett ember számára felfoghatatlan.
– Pontosan egy hónappal az idei Kék Szalag előtt vesztette el édesapját, a vitorlázóként és festőművészként is ismert Litkey Bencét. Úgyhogy ez a verseny az ön számára most másról is szólhatott, mint a korábbiak…
– Nem sokkal a halála után indultunk egy versenyen, a Fehér Szalagon. Akkor érezhetően mindanynyian érte hajtottunk, de a Kék Szalagra a terveknek megfelelően tudtunk készülni. Persze gondolatban mindig velem van. Olyan ember volt ő, aki köré sokan odagyűltek, kedvelte a társaságot, sosem volt ellenére a bulizás. Szerették is, akik ismerték, ezt most érzem igazán, hogy már nincs velünk. Csopakon halt meg vitorlázás közben. Hatvankilenc évesen is aktív volt, életerős, mindvégig partnerem maradt mindenben, s nem kellett végigélnie az időskori leépülést. Ez azért segít elfogadni a tényeket.
– Amikor egy erős, egészségesen élő ember távozik idő előtt, azzal különösen nem tudunk mit kezdeni…
– Sokat gondolkodom ezen, én a mai korra jellemző mesterséges, a rideg kórházi falak közti elmúlást tudom nehezebben elfogadni. Régen a halál sokkal természetesebb része volt az életnek. Amikor valaki elment, a család, az ismerősök összegyűltek a háznál, virrasztottak, az asszonyok énekeltek, a férfiak pálinka mellett beszélgettek. Sokkal kevésbé volt magányos, rideg ez a környezet. Tizenhat éves öcsém ott volt vele végig a hajón, végignézte apánk halálát, amit érthető módon nem tudott feldolgozni. Elbeszélgettünk, s azt mondtam neki, örülj, hogy ott lehettél akkor vele. Így volt méltóságos, emberi és természetes. Ha majd eljön az idő, örülnék, ha az én fiam is közel lenne.
– A balatoni embereknek mintha kisimultabb lenne az arcuk, többet mosolyognának, mint mifelénk, Budapesten. Másként öregszenek az emberek a víz mellett, mint a nagyváros közepén?
– Ha azt csinálhatja valaki, amit szeret, akkor máshol is lehet kisimult az arca. Fiatalkoromban azt mondták a szüleim: tanulj rendes szakmát, s dolgozz tisztességesen, vagy ha nem akarod az átlagemberek életét élni, hát ne tedd, de akkor legyél a legjobb abban, amit csinálsz. Életünkben néha nehéz döntéseket kell hoznunk, szükséges végigjárnunk bizonyos utakat, de a célnak mégiscsak annak kell lennie, hogy a helyünkre kerüljünk. Nekem sikerült, úgy érzem, elértem ezt.
– Mindene a Kék Szalag. Mi lesz a többi kihívással?
– Valóban, a Kék Szalag minden más kihívásnál előbbre való. A többi futamról, hazaiakról és külföldiekről a legtöbb ember még nem is hallott, pedig sokfelé versenyzünk mi is. Például a J24-en, ahol szigorú előírásoknak megfelelő, egységes hajók indulnak, s ahol aztán igazán a tudás számít. Azt a teljesítményt azonban, amely a Kék Szalag megnyeréséhez kell, évente csak egyszer tudjuk hozni.
– De már tízszer megnyerte, mi motiválja még?
– Furcsa, némileg ellentmondásos érzés, hogy a győzelem már nem motivál, de a verseny igen. Márpedig a verseny célja mégiscsak a győzelem. Mondjuk tehát azt, a cél, hogy újra és újra sikerüljön a legjobbat kihozni magunkból. Továbbra is nagyon szeretek a vízen lenni, futamokon indulni, ez az életem. Minden víz, hajó és verseny más, számtalan részlet érdekel még a vitorlázásból, amelyet meg akarok tanulni, át akarok élni. Rövid az élet, s nekem még rengeteg mindent kell felfedeznem.