Török Zoltán ajándékot is küldött, az általa legszebbeknek tartott három magyar sorozatot. Az egyiken hazai népviseletek, a másik kettőn állat- és madárfajták sorakoznak. Mint később kiderült, több színösszeállításban is kiadták őket a hatvanas években, és készültek más, a gyűjtők számára értékes sorozatok is: volt például olimpiai sorozatunk, és külön szériát szenteltek Csepelnek. Török Zoltánnal is itt találkoztunk, a csepeli munkásotthon aulájában, ahol egy rövid időre ki is volt állítva a gyűjtemény egy része. A többi iskolai füzetekben, származási ország és témák szerint rendszerezve pihen a gyűjtő fiókjában. Cserélgetni, levelezni már sokkal ritkábban van alkalom, mint pár évtizeddel ezelőtt, mára ugyanis gyakorlatilag meghalt a gyűjtői piac. Török Zoltán azt is elmesélte: a gyufacímkék és ehhez hasonló kincsek gyűjtése az ötvenes–nyolcvanas években volt igen elterjedt szenvedély, akkoriban még javában zajlott a klubélet, hobbikiállítást is rendeztek, és a Fehérvári úton, az akkori Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában gyakran több százan is öszszegyűltek. – A bélyeggyűjtők is? – érdeklődöm, amire rögtön érkezik a sokak számára nyilván evidens válasz, hogy: Hja, a bélyeggyűjtők, az egy másik kaszt, mindig elkülönültek a többiektől. – Kevesen tudják, de a gyufacímke öt évvel előbb jelent meg, mint maga a bélyeg. Ez a kiegyezés után történt, de ekkor még nem a közforgalomban, csak a szalonokban tűntek fel a címkézett skatulyák – teszi hozzá Török Zoltán. Hogy miért a gyufacímkésekhez, és miért nem a bélyeggyűjtőkhöz csatlakozott, arra a válasz egyszerű: pénzkérdés, dörzsölgeti öszsze a hüvelyk- meg a mutatóujját. Ahogy elmeséli, szegények voltak gyerekkorában, és tízen testvérek, az édesanyja mégis mindig megvette neki a gyufásdobozokat. Ezekről természetesen le kellett áztatni a címkéket. Önállóan csak később jutott hozzájuk, és talán elmondhatja magáról, hogy gyűjtői karrierjében mindig kísérte a jószerencse. – Kezdetben Budatétényen laktunk, a közelben volt a budafoki gyufagyár. Gyerekként sokat jártam be oda, jóval később pedig az Athenaeum nyomdában dolgoztam, ahonnan a címkék kikerültek – meséli Török Zoltán.
Miközben a kínai, indiai és más egzotikus vidékekről érkezett, színes és gyönyörűen illusztrált gyufacímkéket csodáljuk, elég szerénynek tűnnek a magyar sorozatok a maguk legfeljebb három színével, egyszerű rajzaival. Török Zoltán mégis azt mondja: büszke a magyar grafikákra. Nyilván az látszik rajtuk, amit magától is kitalálhat az ember: pénzkérdés lett volna a fejlettebb nyomdatechnika, amelyet a japán vagy akár a holland darabokon láthatunk, és bármilyen meglepő – vagy talán nem is olyan meglepő –, a hatvanas-hetvenes években még az is politikai kérdésnek számíthatott, hogy mi van a gyufásskatulya címlapján. Török Zoltán a híres szépségű japán sorozatok mintájára álmodott meg egy Budapest-szériát. Az ötletet meg is osztotta az Athenaeum akkori vezérigazgatójával, persze a dolgot nem lehetett ilyen egyszerűen tető alá hozni. Végül a Kultúra Külker engedélyével valósulhatott meg a terve, ajándéksorozatként, forgalomba tehát nem bocsátották, inkább csak külföldre ajándékoztak belőle. – Az ajándéksorozatok gyártása nem csak Magyarországon volt divat, ilyen szériákat külföldön is sokszor készítettek, sőt, ez külön gyűjtési ágnak számít – magyarázza Török Zoltán, aki még mindig aktív gyűjtő, bár ma már csak nagyjából húsz „kocagyűjtő” és tíznél is kevesebb profi gyűjtő társa akad. Felfedezések viszont ma is vannak: legutóbb egy nagyon értékes darabra akadt egy idős néni gyűjteményében. – A második világháború előtt készült, ritka darab. Egyszerű kis doboz, csak ennyi áll rajta: Gyufa. De nem biztos, hogy az az érték, ami csodálatos – mondja mosolyogva Török Zoltán.
origo.hu
A honvédelmi miniszter üzent a magyar katonákat becsmérlő Magyar Péternek
