Kés a mosoly mögött

Péntek este Oslo belvárosában, a központi pályaudvar környékén és az onnan induló sétálóutca elején különös élményben volt részem. Napközben rengeteg jól öltözött, jó arcú embert láttam a Dóm térre igyekezve, rózsával a kézében – emlékezni mentek az egy héttel azelőtt lelőtt vagy felrobbantott hetvenhét áldozatra. A norvég fővárosban nyáron későn sötétedik (háromnegyed tizenegy körül még jól lehet látni az utcán), de ahogy beállt az est, gyakorlatilag kicserélődött a lakosság a téren és környékén. Gyerekkocsit toló fejkendős muzulmán asszonyokat napközben is láttam elég sokat a környéken, este viszont döbbenetesen megváltozott az arány: norvégnak kinéző járókelőt alig lehetett találni. Sokat utazó emberként nekem nem ez volt a furcsa, hanem a riasztóan megváltozó emberi minőség: harsány, agresszív, rosszul öltözött és ápolatlan alakok lepték el az utcákat. Olyan emberek, akiktől nemhogy használt autót nem vennék, de annak sem örülnék, ha hozzám szólnának. Pedig sokan megtették: tüzet kérés ürügyén drogot próbáltak rám sózni, vagy pár koronát akartak lejmolni, esetleg lányokat ajánlottak fel gyors, készpénz alapú szerelemre.
Ottani ismerőseim mondták, ez a helyzet egyelőre csak a főváros ezen részére és néhány, jellemzően bevándorlók lakta kerületre jellemző. A skandináv országok közül jelenleg még Norvégiában van a legkevesebb bevándorló, így csak a lakosság három százaléka muzulmán vallású.
Zömében három országból: Pakisztánból, Irakból és Szomáliából érkeztek, és többségük a fővárosban telepedett le. Most már szerencsére több lengyel jön, mint muzulmán – mondta nekem egy járókelő –, a kelet-európaiak és közöttünk nincs akkora kulturális szakadék, mint „ezekkel”.
Kilenc évvel ezelőtt egy másik gyilkosság nyomában jártam Rotterdamban. Ott a szélsőjobboldalinak mondott Élhető Hollandiáért párt vezetőjét lőtte le egy szélsőbalos merénylő. Akkor még nem volt PC azokról a kérdésekről beszélgetni, amelyekkel Pim Fortuyn szembesítette a holland társadalmat – most már Angela Merkeltől Nicolas Sarkozyn át sokan kimondják, hogy a multikulturális modell megbukott, nagyon nehezen tudnak egymás mellett élni az eltérő kultúrájú és szocializációjú emberek. A kilenc évvel ezelőtti Rotterdam szó szerint sokkolt engem: a kikötővárosba érve hollandot alig láttam, cigány koldust, fekete drogdílert, arab csencselőt annál többet. A politikus temetése előtt egy órával aztán kiüresedtek az utcák, és a kertvárosi házak mélyéből előbújtak a gyászruhás hollandok, hogy aztán a szertartás végén visszamenjenek biztonságosnak gondolt otthonaikba, visszaadva a köztereket a bevándorlóknak.
Mint ahogyan a magyarországi romakérdésről is ideje volt (lenne?) őszintén beszélni, halaszthatatlan az is, hogy a politikusok felülvizsgálják Nyugat-Európa bevándorláspolitikáját. Még Breivik ámokfutása előtt készült egy felmérés a mozlim és a nyugati világ között fennálló civilizációs feszültségekről, és ebből kiderül: a nyugatiak többsége fanatikusnak és erőszakosnak látja a muzulmánokat, míg a Közel-Kelet és Ázsia muzulmán közvéleménye önzőnek, erkölcstelennek és kapzsinak gondolja a nyugatiakat. A Pew-jelentés azt mondja, az európai kultúrkörben élők szerint az iszlám jelenti az első számú fenyegetést a világra, míg a mozlim közvélekedés pont a fordítottját véli: ők a nyugati kereszténységben látják a bajok okozóját.
Elbeszélünk tehát egymás mellett, de én nem ebben látom a bajok okát. A nagy gond a kiszolgáltatottságunk közötti különbség: míg mi, a fene nagy liberalizmusunkban védtelenné tettük magunkat, a mozlimok (az ő szempontjukból teljesen érthetően és helyesen) jottányit sem adtak fel az elveikből. Európa szekularizálódik és védtelenné teszi magát, a muzulmán terjeszkedik és hitében-céljaiban erősebb, mint valaha. Gondolkodjunk el azon: uniós állampolgár a legtöbb arab országban gyakorlatilag nem kaphat állampolgárságot – fordítva is igaz ez?
Képzeljük el, mi történne, ha valaki keresztény templomot akarna építeni Szaúd-Arábiában! Hollandiában lassan eléri a fél ezret (!) a mecsetek száma, miközben több száz éves keresztény templomaik az érdeklődés hiányában sorra zárnak be – ez utóbbi persze nem a bevándorlók hibája. Útjaim során a muzulmán többségű országokba érkezve alaposan tájékozódnom kell a helyi szokásokról és elvárásokról, mert ha vétek a szabályok ellen, nagyon szigorú szankció érhet.
El tudjuk képzelni ezt fordítva is? Miért okoz közfelháborodást, ha Európában valaki érvényesíteni akarja a saját területén a saját szabályait? A kölcsönösség nem működik, az Európába érkezők nem akarnak és nem fognak beolvadni a többségi társadalomba, párhuzamos világokat építenek ki, és több generáción át ragaszkodnak a befogadókétól nagyon más szokásaikhoz. S beszélni kell arról is, hogy az új állampolgárok hozzátesznek-e az őket befogadó társadalomhoz, vagy inkább elvesznek belőle? Tudom, Amerikát a bevándorlók építették fel (és most hagyjuk az őslakos indiánok sorsát), de az más helyzet volt: gyakorlatilag a semmiből kellett építkezni, ráadásul zömében Európából érkeztek emberek az Újvilágba, tehát egy fejlettebb társadalomból mentek egy még jobb létrehozásának reményével. De nézzük meg a nyugat-európai nagyvárosokat: élhetőbbek, tisztábbak, biztonságosabbak lettek a bevándorlási hullám után, mint előtte?
Meddig működhet egy társadalom úgy, hogy egy nem elhanyagolható része csak a jogokat tanulja meg, és él a szociális rendszer előnyeivel, miközben a kötelességről szóló fejezetet nem hajlandó elolvasni?
Képzeljük el a helyzetet a saját életünkben: befogadunk valakit az otthonunkba, aki elsőre jó fejnek tűnik, sokat mosolyog és segít a házimunkában, majd lassan saját ízlése szerint átrendezi a bútorokat, később pedig már bevezeti az otthonról hozott, nekünk új és idegen szabályokat is, és idővel teljesen lelakja a lakást. Mi erre a jó válasz? Csendben meghunyászkodni a „virágozzék minden virág” hamis jelmondata jegyében, netán tudomásul venni a tényeket és kiköltözni?
A norvég mészáros azt írta ezerötszáz oldalas manifesztumában a jövendő terveiről: lármázz keleten, és utána támadj nyugaton – ezért volt az elterelő robbantás a kormányzati negyedben, hogy aztán hosszú percekig nyugodtan tudjon gyilkolni a szigeten. Breivikről azt írta az egyik norvég lap: kést rejtett a mosoly mögé, amikor átkompozott Utoyára, és mosolyogva beszélgetni kezdett a tinédzserekkel, majd egyenként levadászta őket. Őrült tettével rávilágított arra is, hogy mennyire kiszolgáltatott lett ez a fejlettnek és biztonságosnak gondolt társadalom, amelyben a norvégok élnek. A mészárlás után készült egy felmérés, amelyből az derült ki: a megkérdezettek kevesebb mint húsz százaléka gondolja azt, hogy július 22-e után kevéssé biztonságos Norvégia, sőt, a válaszolók közül meglepően sokat vélekednek úgy, hogy támadás után még biztonságosabb lett az ország! Nem tudom, a jólétben mi történik a józan paraszti ésszel, de nekem úgy tűnik, sokan a homokba dugják a fejüket, és nem képesek szembenézni a tényekkel.
Anders Behring Breivik nagyon rossz választ adott egy olyan kérdésre, amelyről beszélni kell. Akármi volt a szándéka, őrült tettével nemhogy gyorsította volna, talán még jobban elodázta az őszinte beszédet.