Ezerkilencszázkilencvenegy augusztusában lépett hatályba a XXV. számot viselő törvény az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról. E jogszabály, valamint a később elfogadott két másik kárpótlási törvény lett volna hivatott arra, hogy a földjüktől, vagyonuktól, szabadságuktól megfosztottaknak jóvátételt szolgáltasson. Ön az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnökeként a törvény végrehajtását vezette. A törvényalkotásra semmilyen befolyása nem volt?
– Én a végrehajtásért voltam felelős. A legelső kárpótlási törvényt (ez nem azonos az 1991. évi XXV. törvénnyel) az Alkotmánybíróság bizonyos tekintetben alkotmánysértőnek tartotta. Így átdolgozták, megszűnt annak a lehetősége, hogy részleges reprivatizációra kerüljön sor, ugyanis ez a törvény a föld tekintetében meghatározott birtoknagyságig visszaadta volna azt az eredeti tulajdonosoknak. Ezt az Alkotmánybíróság alkotmánysértőnek találta. Az alkotmányosnak elfogadott megoldás végül az lett, hogy mindegyik vagyoni sérelmet szenvedett jogosult kárpótlási jegyet kap, és a kárpótlási jegy felhasználásával termőföldhöz lehet jutni árverésen.
– Utólag nem furcsa ön szerint, hogy egy olyan alkotmányra hivatkozva utasították el az első szabadon választott parlament által megszavazott törvényt, amelyről a rendszerváltás hajnalán az emberek megkérdezése nélkül, zárt ajtók mögött, kerekasztal-tárgyalásokon alkudtak meg a volt pártállami hatalom képviselőivel?
– Úgy vélem, nem az alkotmánnyal volt baj, az Alkotmánybíróság utasította el az eredeti törvényt. Történelmi távlatok szükségesek ahhoz, hogy hideg fejjel, indulatoktól mentesen lehessen ezt az időszakot értékelni. Érintett lévén szubjektív lehet a megítélésem. Ha figyelembe vesszük, hogy az akkori alkotmánybírósági határozatokban sokszor az volt az indokolás, az úgymond láthatatlan alkotmány értelmezésével jutott az Alkotmánybíróság bizonyos következtetésekre, ebből talán érzékelhető: ez nagyon ingoványos terület. Hiszen ha az alkotmányt értelmezni kell, és az alkotmány értelmezésénél már az a döntő, hogy mi van a „láthatatlan alkotmányban”, akkor nagyon tág tere van az egyéni felfogásnak. Vagyis elképzelhető, hogy nem az alkotmánnyal volt probléma, hanem azzal a módszerrel, hogy értelmezés alatt ténylegesen jogalkotás történt, holott ez az Országgyűlés feladata.
Úgy vélem, a rendszerváltoztatás során problémát jelentett: miként lehet alkotmányos keretek között felelősségre vonni a diktatúrák működtetéséért jogi értelemben valóban felelősséggel rendelkező személyeket, és hogyan lehet jóvátenni azokat a sérelmeket, amelyeket a diktatúrák okoztak a magyar állampolgároknak; s ezzel egyidejűleg végrehajtani a gazdaság átalakítását is. Tény: 1938-tól kezdve, az első szabadon működő Országgyűlés megválasztásáig Magyarországon diktatúrák voltak. Lehet, hogy történészek majd vitatják ezt, de 1938-tól kezdve születtek a jogfosztó jogszabályok, és még az 1945–48 közötti időszakot is diktatúrának nevezem, hiszen ekkor is történtek államosítások, kitelepítések, jogtalan ítéletek. A jóvátételre 1990-től olyan történelmi szituációban került sor, amikor az alkotmány értelmezésével időnként jogot alkotott az Alkotmánybíróság.
Érdekes, hogy a környező országokban megszülethettek az úgynevezett lusztrációs törvények, amelyek kizárták, hogy az egykori állampárt meghatározó személyiségei a közhatalom gyakorlásában részt vegyenek. Ott születtek olyan törvények is, amelyek szerint visszaadták az eredeti tulajdonosoknak az állam által elvett vagyont. Magyarországon, és ez már jogtörténeti tény, ilyenek nem történtek, az Alkotmánybíróság döntései ezeknek nem adtak teret. Az alkotmánybírósági döntések nagyon szűk keretet hagytak az akkori időkben az Országgyűlésnek, s az 1990–94 közötti törvényhozás megpróbálta a szűk keretek (ebbe az anyagi lehetőségeket is beleértem) között jóvátenni a jóvátehetetlent. Az nyilvánvaló volt, hogy sem az elvett életeket, sem az elvett napokat, amelyeket szabadságvesztésben, kényszermunkában töltöttek, de még az elvett vagyont sem lehet minden érintettnek visszaadni, vagy akár teljes kártalanítást adni. A jóvátétel jogi és erkölcsi kötelessége volt az első szabadon választott Országgyűlésnek. A megoldás módjai között többé-kevésbé lehetett választani, azonban a választást is nagymértékben befolyásolta az Alkotmánybíróság. Nehezen fogható fel, hogy ha egyeseknek (százezreknek) vissza lehet adni az elvett földtulajdont, ez miért sérelmes azon háztulajdonosokra, akik nem kaphatják vissza, viszont kompenzációban részesülnek az őket ér kár miatt. Vagy a politikai üldözöttek kárpótlása esetében mi az, ami az emberi méltósággal nem egyeztethető össze, és mi az, ami igen. Ez tételes jogilag szinte megfoghatatlan, értékválasztás és személyes meggyőződés kérdése. Az Alkotmánybíróság megítélésén múlott a fentiekre adott válasz, vagyis az Alkotmánybíróság értékfelfogása ellentétes lehetett az Országgyűlés által kinyilvánított jogalkotói akarattal. S meglátásom szerint a kárpótlási törvények esetében az alkotmányellenesség a tételes normaszövegből nem volt indokolható, csak a láthatatlan alkotmányból.
– Vagyis az Alkotmánybíróság szorította korlátok közé az első szabadon választott Országgyűlést?
– Egyetértek azzal az állásponttal, hogy Magyarországon az Alkotmánybíróság jogot alkotott a kárpótlás tekintetében, s több esetben az alkotmány értelmezésével nem engedte érvényesülni a törvényhozó testület akaratát. Nem vitatom, hogy az Alkotmánybíróság által érvényesített eszmék magasztosak, de ennyire egzakt módon nem voltak benne az Alkotmányban, és egy rendszerváltoztatás időszakában nem biztos, hogy elfogadhatók. A külföldi példák is mutatják, hogy az ellentétes felfogást is alkotmányosnak fogadták el más országokban.
– Számos példa volt arra, hogy a kárpótlásra jogosultak jegyeit a diktatúra egykori haszonélvezői felvásárolták az egykori jogfosztottaktól, s a haszonélvezők érvényesítették a kapcsolati hálójukon keresztül a kárpótlási jegyek adta gazdasági előnyöket.
– Sajnos ez igaz.
– Ön szerint megvalósítható lett volna a teljes reprivatizáció?
– Nincs kétségem afelől, hogy a teljes reprivatizáció megvalósíthatatlan lett volna Magyarországon, sem a teljes vagyon nem volt meg, sem anyagi fedezet nem volt a kártalanításra, mivel ez már nem kárpótlás, hanem kártalanítás lett volna.
– Utólag mégis vérlázító, hogy milyen utódpárthoz kötődő személyek, cégcsoportjaik raktak össze tízmilliárdos vagyonokat a kárpótlási jegyek megszerzésével és felhasználásával.
– Menjünk sorban. A jegyek felhasználásával történt a földszerzés. Úgy vélem, akik a földet jeggyel megszerezték, éltek a lehetőséggel, s ez biztosította, hogy a kisemberek földtulajdonhoz jutottak. Vannak, akik azt mondják, kár volt a nagy birtoktesteket felaprózni a mezőgazdaság miatt. De azt hiszem, a jogalkotó helyesen döntött, amikor megadta a lehetőséget arra, hogy aki földet kíván szerezni, az megtehesse, s utána majd eldönti, mit csináljon a tulajdonával. Húsz év eltelt a kárpótlási törvény hatályba lépése óta. Természetesen vannak, akik visszasírják a téeszeket, amelyek 1990-ben már egyharmad részükben tönkrementek, egyharmad részük épp hogy vegetált, s egyharmaduk volt, amely több-kevesebb hasznot hozott a szocialista piacgazdaság közepette. Ne feledjük, volt még orosz piac és KGST. Ebből kiindulva nehéz azt mondani, hogy életképes volt a kilencvenes évek magyar mezőgazdasága, mert már akkor a kibontakozó piaci viszonyok között több mint a felük nem élt meg.
Az alapgondolatra visszatérve, a kárpótlás 1990-től sajnos politikai kérdéssé vált. Amikor megszavazták, hogy jóvátételt kell adni, úgy gondolták az akkori ellenzékiek, de még a kormánypártiak közül is jó néhányan, hogy ha felkorbácsolják az indulatokat, akkor ebből politikai hozadékuk lesz. Egyesek azt mondták, „több járt volna nektek”. De nem tették hozzá, hogy miből. Meg is akadályozták az értelmes végrehajtást, amikor elhangzottak olyan hangok, hogy „ne adjátok be a kárpótlási igényt, majd ha én kormányra kerülök, visszaadom”. Nem adták be, ezért kénytelen volt az Országgyűlés 1993-ban lehetővé tenni az igény beadását, annyian ültek fel a politikai szlogeneknek. Vagyoni igényt kb. 1,3 millió ember adott be, elégedetlent találni nem volt nehéz. De lehet, hogy az elégedettek voltak többségben. A hangadók nem az ő véleményükre voltak kíváncsiak, inkább megpróbálták a ténylegesen felmerülő gondokat felnagyítani, s ezáltal ellehetetleníteni a törvény végrehajtását. És az 1994-es választási győzelem érdekében az akkori kormánypártokkal szemben nagyon jól hangzott, hogy a kárpótlási jegy nem ér semmit. Sokaknak ért, hiszen akik földet vettek rajta, jól jártak. Akik értelmesen befektették, OTP- vagy Mol-részvényt vettek, szintén jól jártak. Voltak, akik megvették önkormányzati tulajdonú bérlakásukat a kárpótlási jegyért, ez is jó felhasználási forma volt.
Amit nem lehet elhallgatni, az az államapparátusnak, az állami vagyonkezelő társaságnak a hozzáállása. Közülük sokan a kérdés horderejét nem a kárpótlási jogosultak szemszögéből ítélték meg. A végrehajtás eredményessége akkor vált kétségessé, amikor kiderült, hogy az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal által elbírált igények során egyre több és több kárpótlási jegy került forgalomba, viszont ennek megfelelő vagyont nem kínálnak fel vele szemben a privatizációs szervezetek.
Az Antall-kormány megadta a szükséges anyagi segítséget a hivatal létszámának a növeléséhez, ettől kezdve a szervezet gyakorlottabban működött, s gőzerővel beindult a határozathozatal. Hetente összesítettük a jegykiadás volumenét. Emlékeim szerint volt olyan hét, hogy egymilliárd forint kárpótlási jegy kiadásáról döntöttek a megyei kárrendezési hivatalok. A privatizációs szervezetek ezzel szemben nem biztosítottak megfelelő mértékben vagyont. Mivel a hivatal intézte a földárveréseket is, e területen rendre megtörténtek az árverések, ezért a jegytulajdonosok azokon tudták legkönnyebben felhasználni jegyeiket.
– Az életjáradékra váltás is jó megoldás lehetett volna.
– Költségvetési megfontolások miatt a megfelelő feltételeket nem vállalta fel a pénzügyi kormányzat. Kár, mert sokak számára kedvező lett volna ez a megoldás.
– Ezek szerint a kárpótlást a magyar állam olcsón megúszta, ugyanakkor meglep a Postabank megmentésének összköltsége, ami körülbelül 450 milliárd forintba kerülhetett.
– Ezért tartom én erkölcstelennek azt, amire az adminisztráció tagjai közül is nagyon sokan játszottak, hogy a kárpótlási jegy elértéktelenedjen, és ennek következtében a politikai értelemben az akkori kormány hitelessége is inflálódjon.
– Lehetséges, hogy ebbe bukott bele a jobboldal 1994-ben?
– Részben biztosan ebbe bukott bele. Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal mindent megtett, hogy ésszerű határidőn belül döntsön, biztosítsa a lehetőséget a jegy felhasználására. Ebben a munkában hihetetlen segítséget kaptunk az akkori Földművelésügyi Minisztériumtól, a levéltáraktól, hiszen a bizonyítékok jelentős részét, kinek volt földtulajdona, az egykori telekkönyvi, levéltári nyilvántartások alapján lehetett bizonyítani. Nagyon tisztességes, munkaszerető, lelkes és az emberek fájdalmát átérző földhivatali és levéltári dolgozók erejüket megfeszítve szolgáltatták ki a bizonyítékokat. Sok esetben úgy, hogy az ingatlan-nyilvántartás átszervezésénél ezeket a telekkönyvi birtokíveket pincékbe vitték be. Elővették, megpróbálták olvashatóvá tenni a sok esetben nedves, penészes iratokat. Nagyon nehezen lehetett már kutatni bennük. Nagy fájdalmam, hogy az elmúlt húsz évben senki nem gondolt rájuk, sem a kárrendezési hivatalok munkatársaira, hogy a hihetetlen munkájukért valamiféle elismerést kapjanak. Ezek az emberek megérdemelték volna a köszönetet a társadalomtól. Igazgatási szempontból is hallatlan nagy feladat volt a kárpótlás végrehajtása, talán egyszer majd ez is tudatosodik az országban.
Az, hogy a kárpótlási jegyek ellenértékét nem biztosította a magyar állam, számomra a mai napig feldolgozhatatlan és érthetetlen. Ez a törvényből folyó kötelessége a mindenkori kormánynak, ennek a kötelezettségnek eleget kell tenni. De az Országgyűlés sem tett még eleget annak, hogy törvényt alkosson a Felvidékről, a Délvidékről elűzöttek kárpótlásáról!
– 1994- ben pörgött föl a privatizáció, ahol sokan tényleg milliárdosokká váltak a felvásárolt vagy megszerzett, sokszor az eredeti tulajdonosoktól kicsalt jegyek segítségével…
– Nagyon komoly privatizációs ügyletek voltak, de ezekből már kimaradtak a kárpótlásra jogosultak, és valóban jóval nagyobb teret kapott a spekulációs jegyfelhasználás. Amikor országgyűlési képviselőként az akkori pénzügyminisztert megkérdeztem, hogy adóztak-e az extrapofit után az érintettek, tudniillik jelentős volt az az árfolyamkülönbség, amilyen áron a spekulánsok megvásárolták a kárpótlási jegyet, és amilyen árfolyamon felhasználták. Ezután adózniuk kellett volna. Az akkori szocialista pénzügyminiszter annak idején azt válaszolta: ilyen vizsgálatokat, ellenőrzést nem folytatnak. Azt hiszem, ez önmagáért beszél.
– Volt, amikor részvényekre cserélték be a kárpótlási jegyet, később a céget kiüresítették, a kárpótlási jegyet pedig a cégtulajdonosok a saját hasznukra felhasználták. Sok volt pártállami jogfosztottat raboltak ki így újra.
– Voltak ilyen esetek, ezek is rámutatnak az állam felelősségére, mert hagyta, hogy becsapják az embereket, de azért sokan nagyon hiszékenyek voltak.
– Utólag mi a véleménye, érdemes volt mégis megpróbálni?
– Vallom: akiknek az a véleménye, hogy kár volt kárpótlást végrehajtani, azok először mondjanak le a vagyonukról (villa, üdülő, részvények, autó) az állam javára, menjenek el például a Hortobágyra egy juhhodályba, töltsenek ott két-három évet a gyerekükkel, és utána talán lesz erkölcsi alapjuk azt mondani, hogy nem lett volna szabad kárpótlást adni azoknak, akikkel ilyeneket tettek. Tudjuk jól, ennek az országnak az 1938–1989 közötti történelme borzasztó volt. Rettenetes, mit követetett el a magyar állam a polgáraival szemben, milyen módon fosztotta meg életüktől, szabadságuktól és vagyonuktól őket. Ezzel szembe kell nézni, s nem lehet csupán annyival elintézni, hogy ez a történelem bűne, és ne foglalkozzunk vele.
– Ha sikerült volna személyes példákon keresztül tudatosítani az emberekben, milyen szenvedéseket okozott az a rendszer, lehetségesnek tartja, hogy másképp alakul az 1994-es választás eredménye?
– Ezt utólag nehéz megmondani. Annak a kormánynak lehetősége sem volt a sikeresebb kommunikációra, oly mértékű volt a másik oldal médiatúlsúlya. Az a kormány bármit tehetett, pillanatok alatt félremagyarázták, és ellenére fordították. Aligha lehetett volna jobban kommunikálni a dolgokat. Néhai Antall József miniszterelnök úr végtelenül becsületes, tisztességes miniszterelnök volt. Nem rajta múlt a kárpótlás sikere, s büszke vagyok arra, hogy megb
origo.hu
Súlyosan megégett két ember egy budapesti gyógyszergyárban - mutatjuk a megrázó részleteket
