Kőbe vésett rangsor

Lassan lekerül a napirendről az LMP országgyűlési képviselőjének, Karácsony Gergelynek azon javaslata, miszerint a Fidesz–KDNP szövetség túlzottnak vélt hatalmát egy MSZP–LMP–Jobbik „technikai koalíciónak” kellene ellensúlyoznia. Nem meglepő az ötlet sikertelensége, mert ennek a hármas fogatnak már pusztán a gondolata is olyannyira szemben áll minden józan érvvel, hogy még a legvadabb fantáziával megáldott politológusok sem voltak képesek racionálisan szóba jöhető alternatívaként kezelni. Abban persze van igazság, hogy jelenleg egyetlen olyan ellenzéki párt sincs, amelyiknek a leghalványabb esélye lenne arra, hogy egyedül gyűrje le a jobbközép erőket, vagyis a Fidesszel szemben kizárólag egy többszereplős koalíció jelenthet alternatívát. Ennek sikeréhez azonban a rövid távú politikai érdekeken túl a mélyebb gyökerekkel bíró ideológiai rokonság éppúgy elengedhetetlen lenne, mint az, hogy a közösködésnek legyen egy olyan tagja, amelyet mindenki elfogad vezető erőként.
Nem kell mélyreható boncolgatásba kezdeni ahhoz, hogy kijelenthessük: a jelenleg parlamenti ellenzéket alkotó erők nyomokban sem felelnek meg egyik feltételnek sem. Ráadásul a helyzetük akkor sem lenne reménytkeltőbb, ha legalább az egyik esetben illene rájuk a fent említett leírás. Amikor például 1994 őszén az MDF, a KDNP és a Fidesz taktikai szövetséget kötött egymással, a jól hangzó polgári szövetség elnevezést használva, akkor jócskán megkönnyítette az egymáshoz való közeledést, hogy mindhárman a mérsékelt jobboldaliság irányában nyitott tömörülésként határozták meg önmagukat. Latorcai Jánosnak a főpolgármesteri, illetve rá egy évre Mádl Ferencnek a köztársasági elnöki tisztségre történő közös jelölése olyan szimbolikus lépés volt, amit maximálisan elfogadott mindegyik érintett párt tagsága. Ennek ellenére az ígéretesnek tűnő együttműködés rövid úton kifulladt, aminek éppen az volt az egyik előidézője, hogy nem volt olyan erő, amelyik alkalmas lett volna a vezérszerepre. Tovább gyengítette a kooperálás esélyét, hogy az MDF és a KDNP a kezelhetetlenné váló belső feszültségek miatt kettészakadt, aminek következtében elvesztették azt a súlyukat, ami nélkülözhetetlen lett volna ahhoz, hogy a hetvenkét százalékos többséggel bíró MSZP–SZDSZ-koalícióval szemben valódi alternatívát jelentő szövetségi rendszer alappillérei legyenek.
Mint ismeretes, a megannyi viszálykodás ellenére 1998-ban mégis sikerült megtörni a balliberális oldal hegemóniáját, köszönhetően annak, hogy a Fidesz – kihasználva a légüres teret – megnégyszerezte az 1994-es választói támogatottságát, és az addig körön kívüliként politizáló Torgyán-féle Független Kisgazdapárttal is sikerült közös platformra kerülnie. Mindezek mellett pedig arról sem szabad elfeledkezni, hogy Orbán Viktort akkorra már a teljes ellenzéki tábor hajlandó volt elfogadni kormányfőjelöltként. A Karácsony Gergely által felvetett koncepció azonban nem hozható párhuzamba a jobboldal egykori átalakulásával. Itt ugyanis olyan politikai erők közös munkájára lenne szükség, amelyek – ha komolyan veszik az önmeghatározásukat, akkor – egymás ellenségei. Még az ideológiai szempontból sok hasonlóságot hordozó MSZP, illetve LMP sem tudott eljutni odáig, hogy legalább az időközi önkormányzati választásokon legyen néhány közös jelöltjük. És itt most nem egy Tétényi Évához hasonló, pártok és egyéb szervezetek sokaságát maga mögött tudó, de mégiscsak független, civil aspiránsra kell gondolni, hanem olyan személyiségre, akinek a szavazólapon, a neve mellett félreérthetetlenül ott szerepel az MSZP–LMP kettős, a pártemblémákkal egyetemben. Márpedig ha még ilyen szinten sincs hajlandóság a társulásra, akkor hogyan volna lehetséges mindez a radikális jobboldali Jobbikkal körítve?
A kormányoldalnak tehát nem kell tartania egy olyasféle ellenzéki kihívótól, melynek politikai gyűlésein Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor kéz a kézben fog majd agitálni Schiffer András miniszterelnöksége mellett. Viszont alábecsülni sem szabad azokat a törekvéseket, amelyek a centrális pártszerkezet megváltoztatását tűzik ki célul. Ha a kilencvenes évek közepén, az akkor még a Liberális Internacionáléhoz kötődő Fidesznek néhány esztendő leforgása alatt sikerült megtöbbszöröznie támogatottságát azon a jobboldali térfélen, amelyik előtte idegen pálya volt a számára, akkor ma sem lehet kizárni, hogy valamelyik ellenzéki szereplő képes lesz elcsábítani a többiek támogatóit, és megnyerni a bizonytalanokat. A 2009-es európai parlamenti megméretés után például számos elemző jutott el arra a következtetésre, hogy a Jobbik részben azért erősödött meg olyan látványos gyorsasággal, mert az északkeleti országrészben nagyon sok szocialista szavazó átpártolt hozzá. Hasonló jelenség volt, hogy az LMP éppen azokban a választókerületekben szerepelt a legjobban, amelyeket mindenki az akkor még aktívan működő SZDSZ vadászterületeként tartott számon. Előbbi eset azt bizonyítja, hogy a szavazók nem feltétlenül a pártprogramok megalkotói által vezérelt robotok, ennélfogva akár arra is hajlandóak, hogy szélsőséges helyzetekben olyan erő mögé álljanak, amelyiknek szellemisége a legcsekélyebb mértékben sincs párhuzamban az általuk korábban támogatott pártéval. Az utóbbi példa pedig azt szemléltetheti, hogy egy szervezet ugyan elindulhat a kimúlás útján, de az általa képviselt gondolkodásmód attól még vígan tovább élhet, más köntösbe bújtatva. Mindezt utólag igazolja, hogy hiába igyekezett például az LMP a megalakulása óta elhatárolódni a szabad demokraták szellemi örökségétől, a hozzá kötődő aktivistáknak a gyöngyöspatai fejleményekben játszott szerepét bármelyik ismert SZDSZ-es értelmiségi büszkén vállalhatta volna.
Bizonyosra vehető tehát, hogy a pártszerkezet átalakulása nem zárult le a 2010-es kormányváltással. A kulcsot egyelőre az MSZP sorsának alakulása jelenti. Ha tovább erősödnek a belső konfliktusok, és a szervezet a kettészakadás szélére sodródik, akkor újabb látványos elvándorlási hullám veheti kezdetét, aminek a fővárosban az LMP, a keleti megyékben pedig a Jobbik lehet a haszonélvezője. Innentől kezdve kettejük között folyna a harc a kihívó pozíciójáért. Ugyanakkor olyan szcenárió is elképzelhető, mely szerint a szocialisták közül záros határidőn belül kitermelődik egy erőskezű vezető, aki szétcsap a viszálykodók között, aminek eredményeként nemcsak talpra állítja a baloldalt, hanem a korábban elveszített híveket is vissza tudja csalogatni, újjáteremtve a kétpólusú rendszert. Bármi történik a későbbiekben, ha bármelyik ellenzéki tömörülés át tud lépni a népszerűségi mutatók terén egy lélektani határt, akkor azzal olyan lendületbe hozhatja magát, aminek következményeként megszabadulhatna attól a dilemmától, hogy vajon miféle ördögökkel szövetkezzen Orbán Viktor legyőzése érdekében.
A mostani erőviszonyokat látva persze mindez puszta elméletgyártásnak tekinthető, hiszen néhány kisebb módosulást leszámítva nem változott a 2010 tavaszán kőbe vésett rangsor. Hogy lesz-e a ciklus hátralévő három esztendejében lényegi átalakulás a pártok közötti versenyben, és mikor fog majd elkezdődni, az ma még rejtély. Ám arra feltétlenül gondolnia kell a Fidesznek és a KDNP-nek, hogy ha elkövetnek egy olyan súlyos baklövést, ami tömeges tiltakozáshullámot indít el a társadalomban, akkor a fenti folyamat jelentősen felgyorsulhat. Örök mementóként elég arra emlékezni, hogy a balliberális oldal 1994-es kétharmados többségét egy szimpla benzináremelés miatti taxisdemonstráció alapozta meg.