Köznapló

Július 16., szombat
Két történet következik állatokról. Az elsőnek halak a szereplői, de mind múlt időben. Egy konzervdobozban sorakoztak, olyanformán, ahogy egy szakasz bevetésre váró katona. Fejetlenségük ellentmondott ennek, ám ezzel együtt is úgy tűnt, várják, mi lesz velük.
Mi lehetett volna? Ami máskor. Vajas kenyérre kerültek, némi citromlé csorgott rájuk, és kezdhettem a reggelit. Odakinn kellemes szél lengett, minden rendben lévőnek látszott, egy kivétellel. Vagy az étvágyból volt kevés, vagy a halból sok – maradtak néhányan a szakaszból.
Na, Cinka Panna, ma jó napod lesz! Ti, macskák, imádjátok a halat, itt a maradék – ezzel kotortam tálkájába a fejvesztett szardíniákat. Jókedvem akkor borult el, mikor észrevettem, hogy a macskánk cseppet sem jön lázba. Nem ugrik a tálka elé, nem kezdi rögtön enni a csemegét. Csak áll, szagolgat, és szemrehányóan néz felém. Na! Láss már hozzá! – biztattam.
Hiába. Annyira hiába, hogy sarkon fordult, és sértődötten távozott a kert felé. Buta macska! Hiába finnyáskodsz! – kiáltottam utána. Mindez annyit jelentett macskanyelven, hogy jön majd a vörös meg a tarka, a két kóbor tányérnyaló. Ők szokták eltakarítani a maradékot, amelyet Cinka Panna ott hagy.
Nem tévedtem.
Hamarosan megjelent a vörös macska, de az is csak finnyogott. Éppen csak beleszagolt a litván halcsodába, majd ahogy jött, azzal a tempóval el is távozott. Tartása maga volt a csalódottság.
Mindez reggel történt, de a halból estére sem hiányzott, s másnap reggel ugyanannyi volt a tálkában. Kezdtem gyanakodni. Mi lehetett a halban, hogy rajtam kívül a kóbor macskák sem ettek belőle? Pedig oly soványak, néha az éhhalál kerülgeti őket. Föl kellett tennem a kérdést, hogy velünk, emberekkel azt is meg lehet etetni, amit az állatok nem hajlandók?
Meg, hangzott a válasz egy multinacionális cég szóvivőjének hangján.
A történetnek nem ez a vége.
Cinka Panna úgy megsértődött a gasztronómiai merénylet miatt, hogy másfél napig a tájunkra se nézett. Hiába kurjongattam utána reggel és este, nem jött. Neki egészségesek az ösztönei…
A másik történet főszereplője egy aranysakál, amelyet én – ellentétben számos állatmese szerzőjével (például Kiplinggel) – rokonszenvesnek láttam. Találkozásunkra a Budakeszi Vadasparkban került sor. Ott, ahol számos mérsékeltebb korú gyermek szülőjével együtt megjelentünk, és felnőtt gőggel próbáltuk bizonyítani: az állatvilág titkai is a kisujjunkban vannak.
Az ott egy mókus, látod? – feszített egy apa, mint két cső kukorica egy zsákban, és hasonló megnyilvánulások sorjáztak a medvék, a farkasok és a vaddisznók kifutójában is.
Gondok a madarak háza táján kezdtek fölsejleni. S hiába gondoltam én, hogy e tekintetben járatosabb vagyok az átlagnál, a pusztai és a parlagi sas közti különbség mibenléte elbizonytalanított. Arról, hogy baglyokról mondjam meg, mifélék, le is tettem. Ezt – szerencsére – megkönnyítette a kicsi lány: „Édesapa, borzasztó, hogy összekakálnak mindent”, mondta megvetően, amikor benézett a röptető rácsán keresztül.
Ekkor találkoztam az aranysakállal.
Nem mondható tágas élettérnek (Lebensraumnak, hogy kielégíthessem a politikai érdeklődésűek várakozását is), ami e kisebb kutya méretű vad számára adatott, de futása laza volt, tekintetéből bizalom áradt, s amíg családom lehorgonyzott a hollóknál, úgy gondoltam, próbálok beszédbe elegyedni vele. (Ha Mauglinak sikerült Baluval értekeznie, tán nekem is sikerül valami hasonló.)
Nézd, kezdtem óvatosan, mikor túljutottam a bemutatkozáson, én látom, hogy te más vagy, mint a többiek. Figyellek… Neked a kifutón kívül nem kell alkalmazkodnod senkihez és semmihez. Mozdulataid sejtetik, hogy maga a függetlenség vagy, és ez csak azok sajátja, akinek van kulturális bázisuk. Az odúdban biztosan vannak versköteteid, a sakálköltészet jelesei: a ti Tagorétok, Yeatsetek, Tóth Árpádotok, és ha nem ők, hát mások. Nyilván akad nálad némi papír meg írószerszám, amivel azt akarom mondani, hogy a hely alkalmasabbnak látszik alkotómunkára, mint a kinti világ.
Te aligha tudod, de lenn a város tele hangoskodó, szemetelő és kevés szappant használó emberek ezreivel. Folyton telefonálnak, a villamoson a lábadra lépnek, a boltban elviszik előled az utolsó parasztkenyeret. Szóval ott kinn elég nehéz…
Mit szólnál, ha cserélnénk? No, nem örökre. Csak néhány hétre, hogy módom legyen kellő nyugalommal meghányni-vetni a számomra fontos dolgokat. Amilyen például Odilon Redon személye. Nem ismered? Meg kell ismerned! Francia festő, képeit nálunk azok ismerik leginkább, akik olvasták Saramago könyveit. A borítókat Redon képei tették izgalmassá. Mi több, nemessé. Magáról egyszer így írt a festő egyes szám harmadik személyben: „Nem hajlandó lemondani élete nagy kalandjáról, arról az egyedülálló szerencsés vagy mágikus szerepről, amelyet a sors osztott ki rá.”
Érzed, milyen erős megfogalmazás ez? Gondoltál valamikor arra, hogy a te nagy kalandod mögötted van, vagy ezután következik? Ha még nem volt részed benne, hátha épp az általam felajánlott csere az… Egy kurta időt a Duna mellett tölthetnél…
Hány aranysakálnak van módja hasonlóra?
Nem felelsz… Gyanítom, rosszban sántikálsz. Kipling jól látta, milyen is Tabaki. A szemed tele sunyisággal. Arra gondolsz biztosan, hogy majd meglógsz, engem, meg itt tartanak ebben a hitvány kifutóban. Ha elfogy a papírom, és ellaposodnak legjobbnak tartott gondolataim, csinálhatom ugyanazt, amit te: rohangálni oda-vissza, rácstól rácsig. S akkor egy idő után éppolyan leszek, mint te. Például, vicsorgathatom a fogamat, mikor arról értesülök, hogy velem ellentétben te láttad a párizsi D’Orsayban a Redon-képeket…
Furcsán nézel rám… Ismerős ez a tekintet… Lehet, hogy nem is sakál vagy, hanem egy megrekedt filozófus vagy becsődölt író, aki cserélt az aranysakállal, s évek óta várja, hogy visszatérjen? Lesed, hogy jöjjön valaki, aki, mint én, megirigyli a budakeszi nyugalmat? Nos? Ugye, így van? Látom a szemedből, hogy így…
Ne csodálkozz, hogy visszavonom az ajánlatot. Miért? Egyik ok a család. Látod őket? Az üregi nyúl vacka előtt állnak, és várnak. Nem rád – rám. Úgyhogy mennem kell. Én vezetek hazafelé, holnap tovább kell írnom új könyvemet, agrárius barátom ígérte, hogy a napokban átugrik Vácról. Ezenkívül be kell foltoznom a kerítést: a múlt héten egy őz járt a kertben, lelegelte a büszke szerb lucfenyő friss hajtásait – sajnálom, de nincs módom cserélni veled. Azért ne búsulj! Előbb-utóbb akad valaki, vagy ahogy egy ingatlanos vigéc mondta nekem: aki türelmes, annak mindig eljön a madár… Eljön a tiéd is, meglásd. No, isten veled!

Július 17., vasárnap
Képet közöl a balliberális lap Habsburg Ottó temetéséről. A képaláírás: „Hagyományos ruhát viselő férfiak viszik az utolsó magyar királynak és osztrák császárnak a család zászlajával letakart koporsóját.” Tételezzük fel, elírás történt: az „utolsó magyar király fiának” a helyes kifejezés, de nem erről van szó. A hagyományos ruhákról… Milyen toleráns a lap, ha viseletek dolgában németekről vagy osztrákokról van szó, és mennyire háborognak, amikor magyar férfiakon látnak régi öltözetet. Remélem, nem lesz szükség bátorításra, s az elkövetkezőkben gyakrabban látunk hagyományos magyar öltözetet – de nem temetési menetben!

Július 18., hétfő
Lassan az egész világ a mocskos angol sajtóbotránytól hangos. Feltört hangposták, megvásárolható rendőrök, hazudozó miniszterelnök, lemondások és letartóztatások sora.
A News of the World főszerkesztője kezdte. Az ember nem győz ámulni, hogy a Népszabadság londoni tudósítója hat napja még szinte áhítattal rajzolt portrét róla. A július 12-i lap hátsó oldalán Rebekah Brooksot R. Hahn Veronika „napkirálynőként” emlegeti.
A kíméletlen arcú démonról saját munkatársai sem írtak volna nagyobb hódolattal. Olvassák! „A hosszú és göndör vörös hajzuhatagát büszkén viselő, acélkék szemű, az »angol rózsák« érzékeny fehér bőrével bíró, feltűnően jó megjelenésű, elegáns szépasszony…” Majd: „Arcvonásai meglehetősen kemények, de ismerősei szerint bájos is tud lenni…” Az is idetartozik, hogy jelenlegi férje korábban szexjátékokkal kereskedett, de átnyergelt, most versenylovakat edz, a többség szerint ennek ellenére mister Brooks mindössze érdekhajhász playboy.
Finom párocskáról van tehát szó, a főszerkesztő asszony a becsvágy és a karrierépítés látványos példája, s bár most nyakig ül a pácban, a Népszabadság nem ezt tartja fontosnak.
Friss Róbert szerint „a komoly napilapnak öltözött Magyar Nemzet a brit lapügy okán az »erkölcstelenség mocsaráról« értekezik, miközben maga napról napra revolverezi a hatalom ellentáborát, feltételezve, hogy saját közönsége ellenzéki vért akar látni”.
Valószínű, hogy Friss elvesztette az eszét. Nem tudja, mit ír. Én viszont tudom, hogy ez a jogelőd Szabad Nép hangja, amelynek hírhedett munkatársai az ötvenes-hatvanas években akasztófára és börtönbe juttattak írásaikkal embereket. Friss Róbert hangja az övéket idézi.
Szokás az újságírókat a másik térfélről fülön pöckölni. S rajtuk kívül éri „bántás” a politikusokat, a papokat, a rendőröket, futballedzőket, de arra még nem láttam példát, hogy valaki egy egész olvasótábort bélyegezzen meg. Ráadásul azzal, hogy vért akar látni…
A Népszabadság formátumot cserélt, főszerkesztőt cserélt, próbálkozik mindennel, hiába. Úgy biciklizik, ahogy az általa támogatott párt. Nem veszi észre, hogy leesett a lánc. Szálljanak le és baktassanak gyalog.