Lovagok a mangalicaszalonnás borsólevessel

HONFOGLALÓ<br /><br />Van-e valami, ami több lehet annál, mint amikor valamelyik négycsillagos szállodában pompás étkekkel, illatos fürdőkkel, masszázzsal, szaunával, a szállodaszobában apró figyelmességekkel kényeztetik a vendéget? Igen, van. Az, amikor úgy látják vendégül, hogy egy gondolattal, a legkedvesebb gondolatukkal ajándékozzák meg a betérőt a vendéglátók. A sümegi vár, a sümegi Hotel Kapitány világa ilyen. Egyetlen gyönyörű gondolat a hazaszeretetről, a szülőföldről, a történelemről, a családról, a közösségről, a közös munkáról. Vallomás arról, hogy hogyan jó élni.

Amikor megérkezünk a sümegi vár alatti völgyben épült szállodába, annyi időnk marad, hogy lerakjuk a holminkat, és már megyünk is, vezetnek minket gyalogosan, fogalmunk sincs, hogy hová, mert nem látszik semmilyen közeli objektum. Kinyílik azután a hegy gyomrába vezető ajtó, jelmezes fiatal lovagot látunk, aki egy kézzel tartja a hatalmas tálcát, amelyről barackpálinkával kínálja a lovagi játékok résztvevőit. Beljebb egy ifjú udvarhölgy príma testes, pirosra sült pogácsát kínál, réges-régi hintók, postakocsik, szánok mellett haladunk el, amíg üres helyet keresünk a nézőtéren.
Mátyás király udvarában vagyunk, ez a hagyományőrző műsor, és később a vacsora koncepciója is. Lányok, fiúk lovakat idomítanak, a harci tornán már mindenféle korosztály részt vesz, sőt, mint kiderül, egész Nagy-Magyarországról érkeztek ide mérkőzni kész lovagok. És ez csak félig tréfa: Papp Imre várkapitány csapatának hatvan százaléka sümegi, a többiek az ország más részeiből érkeztek vagy a határokon túlról.
Lehel például, aki most nem harcol, mert néhány bordája eltört, az újvidéki színház és a sümegi vár között ingázik. Hol ide szerződik, hol oda. Sümegre, úgy érzi, mindig hazajön. Holnap majd ő lesz az idegenvezetőnk a várban. De ezt most még nem tudjuk. Miután Feri bácsi, a főlovász mester a legtöbb számban nyert a lovagi tornán, teremről teremre vonulunk álmélkodva, a lakótelepi szobákra nem különösebben hajazó méreteken, megint nem tudjuk, hogy hová tartunk, mindenfelé franciák, németek. Addig megyünk, amíg a teraszos csárdaudvarra nem érünk, ahol megmutatják, melyik csoport hová üljön. Rengetegen vagyunk, de egy percig sem kell várnunk. Jön a borunk, jön bográcsokban a mangalicaszalonnás sárgaborsólevesünk, hozzák a lovagok, várúrnők, udvarhölgyek, akik az imént a lovagi játékokon nyilaztak, lovat idomítottak, karusszelt mutattak be. Hamar érkezik a kemencés sült libacomb is, héjában sült krumplival, prószával, savanyú káposztával. Ez az egyenmenü. Lakoma, fényűzés és fegyelem, mértéktartás egyszerre. A kapitány – aki egyébként hat gyermekével együtt irányítja a várbirtok életét – mindenkinek azt szánja, amit a legjobbnak tart, nincs kivételezés. A lovagok hunyorítva mutatják, hogy nem lesz evőeszköz, kézzel kell enni, úgy, ahogyan Mátyás udvarában. Akiről feljegyezték, hogy nagyon szépen evett, és sáfrányos mártással sosem kente össze a ruhaujját, mint a többiek.
Néhányan megjegyzik az asztalnál, hogy ők kapták a legjobb szobát, mert az ablakból pont a várat látni. Reggelre kiderült, hogy csoportunkban mindenki a legjobb szobát kapta… Papp Imre számára, aki 1989 óta üzemelteti a sümegi várat, annyira fontos ez a látvány, hogy a házát is úgy építtette, hogy még az ágyából is a várat lássa, amelyet a török sohasem vett be.
A vár kapujában szálfatermetű lovagok kérik a jegyet, már megérte feljönni. Papp Imréék azt szerették volna, ha már működésük elején sikerül korhűen felújítani a várat, de akkoriban a hozzáértők azt hangoztatták, hogy inkább a romokat kell konzerválni, a korhű felújítás, az egykor lakott terek újra használhatóvá tétele feltétlenül anakronizmushoz vezet, és kárt okoz. (Közben, a húszévi toporgás alatt megszületett az ellenpélda is: a visegrádi palota sikeres felújítása.) A sümegi várban jártunkkor már és még zajlott 823 millió forintból – uniós pénzből persze – a rég vágyott felújítás. Azóta már zavartalanul látogathatók a kiállítások, interaktív terek, újra működnek a foglalkozások az apród- és lovagtanoncok számára. A megnyitón vártámadást játszottak a vitézek, biztos vagyok benne, hogy a magyarok, a sümegiek győztek, és nem adták a várat idegen kézre még 2011-ben sem.
Már éppen a buszhoz sorakoztunk, közel az állatsimogatóhoz, amikor jelmezes apródcsapat vonult el előttünk, szépen, libasorban, elől a vitézek állig fölfegyverkezve a harmincfokos melegben, lándzsával, utánuk az udvarhölgyek, leghátul egy icipici lány derékig érő hajjal, hosszú ruhában. Leplezetlenül élvezték, hogy fotózzuk őket, láttuk rajtuk azt is, hogy a fegyelem, a kemény munka nem vette el sem jókedvüket, sem a gyermekkorukat.